P. G. Wodehouse: Jeeves majd megoldja
Írta: Galgóczi Tamás | 2008. 11. 15.
Véleményem szerint ez a könyv ott van Pelham Grenville Wodehouse három legjobb műve között, melyek közül az egyik egyértelműen a Forduljon Psmithhez!, a másik viszont pillanatnyi hangulatomtól függően változik.
Hogy miért tartom ennyire jónak? Mert a Jeeves majd megoldja annyira üde, friss, humoros és abszurd, annyira végletesek és mulatságosak a karakterek, hogy egyszerűen nem lehet kihagyni a legjobbak közül.
Ezúttal a történetben elenyésző számban találkozunk helyzetkomikummal, ellenben a Wodehouse-ra jellemző minimalista párbeszédek sűrűn tarkítják a szöveget, bizonyítva az állítást, mely szerint bizonyos szellemi képességek alatt és felett nehéz rendszeresen értelmes kommunikációt folytatni embertársainkkal.
Főként az egyik mellékszereplő, Sir Roderick (Rory) Carmoyle tanúsít tehetséget - bár rá nem a kevés, hanem éppen ellenkezőleg, a túlzásba vitt monológok a jellemzőek - az oda nem illő, tapintatlan megjegyzések és beszólások terén.
Ráadásul ízetlen vicceivel képes az amúgy is fagyos hangulatot tovább hűteni.
Észbeli képességeiről ékesen tanúskodik azon megnyilvánulása, amikor a düledező vidéki kastély reménybeli vásárlójának az eladásra váró ingatlan hátrányait taglalja. Pedig a találkozó előtt kedvese - akit mindenki csak Mukinak becéz - nyomatékosan felkérte az efféle beszédek mellőzésére.
Mintha a helyzet nem lenne eme „segédkezés” nélkül is kellőképpen bonyolult, legalábbis Bill Rowcester számára.
A fiatal és nincstelen vidéki arisztokrata számára a végzettel való találkozás egy napsugaras délután kezdődött, amikor kedvenc lóversenypályájától a vidéki Anglia bájosan kanyargó útjain majdnem hazáig üldözi egy felbőszült lovis.
Szerencsére sikerül egérutat nyernie, de a megkönnyebbülés oly illékonyan tűnik tova, mint az augusztusi köd.
Merthogy felbukkan egy dúsgazdag amerikai özvegy, egy apró termetű, ámde kellőképpen harcias rendőrfőnök, annak bájos lánya, no meg „A Fehér Vadász”, aki a Brit Birodalom peremvidékéről érkezett és ódivatú erkölcsi kódexek alapján hol a földbe döngöli ellenfeleinek pár centisre szaggatott belsőségeit, hol meg romantikus érzelmektől eltelve makog a kerti padon.
Egyszóval a Wodehouse regényekben rendszeresített fura alakok bukdácsolnak a kizárólag rájuk jellemző mókás helyzetekben, a dolgok rendeződésének esélye nélkül - még szerencse, hogy körükben időzik a Bertie Wooster mellől eltávozott Jeeves, aki az úriemberek mellett tevékenykedő úriemberek kasztjának legszebb példányaként mindenkit megérdemelt sorsa felé terelget.
A szerző életrajza
Részlet a regényből
Hogy miért tartom ennyire jónak? Mert a Jeeves majd megoldja annyira üde, friss, humoros és abszurd, annyira végletesek és mulatságosak a karakterek, hogy egyszerűen nem lehet kihagyni a legjobbak közül.
Ezúttal a történetben elenyésző számban találkozunk helyzetkomikummal, ellenben a Wodehouse-ra jellemző minimalista párbeszédek sűrűn tarkítják a szöveget, bizonyítva az állítást, mely szerint bizonyos szellemi képességek alatt és felett nehéz rendszeresen értelmes kommunikációt folytatni embertársainkkal.
Főként az egyik mellékszereplő, Sir Roderick (Rory) Carmoyle tanúsít tehetséget - bár rá nem a kevés, hanem éppen ellenkezőleg, a túlzásba vitt monológok a jellemzőek - az oda nem illő, tapintatlan megjegyzések és beszólások terén.
Ráadásul ízetlen vicceivel képes az amúgy is fagyos hangulatot tovább hűteni.
Észbeli képességeiről ékesen tanúskodik azon megnyilvánulása, amikor a düledező vidéki kastély reménybeli vásárlójának az eladásra váró ingatlan hátrányait taglalja. Pedig a találkozó előtt kedvese - akit mindenki csak Mukinak becéz - nyomatékosan felkérte az efféle beszédek mellőzésére.
Mintha a helyzet nem lenne eme „segédkezés” nélkül is kellőképpen bonyolult, legalábbis Bill Rowcester számára.
A fiatal és nincstelen vidéki arisztokrata számára a végzettel való találkozás egy napsugaras délután kezdődött, amikor kedvenc lóversenypályájától a vidéki Anglia bájosan kanyargó útjain majdnem hazáig üldözi egy felbőszült lovis.
Szerencsére sikerül egérutat nyernie, de a megkönnyebbülés oly illékonyan tűnik tova, mint az augusztusi köd.
Merthogy felbukkan egy dúsgazdag amerikai özvegy, egy apró termetű, ámde kellőképpen harcias rendőrfőnök, annak bájos lánya, no meg „A Fehér Vadász”, aki a Brit Birodalom peremvidékéről érkezett és ódivatú erkölcsi kódexek alapján hol a földbe döngöli ellenfeleinek pár centisre szaggatott belsőségeit, hol meg romantikus érzelmektől eltelve makog a kerti padon.
Egyszóval a Wodehouse regényekben rendszeresített fura alakok bukdácsolnak a kizárólag rájuk jellemző mókás helyzetekben, a dolgok rendeződésének esélye nélkül - még szerencse, hogy körükben időzik a Bertie Wooster mellől eltávozott Jeeves, aki az úriemberek mellett tevékenykedő úriemberek kasztjának legszebb példányaként mindenkit megérdemelt sorsa felé terelget.
A szerző életrajza
Részlet a regényből