Főkép

Meglehetősen borongós kicsengése van Leo Kessler könyvének. A háború és azon belül is egy város ostromának ilyetén ábrázolása meglehetősen felkavarja az embert. A könyv szinte minden lapjáról a ma élő ember számára felfoghatatlannak tűnő könyörtelenség, borzalom és pusztulás néz vissza ránk. A szerző sok helyen olyannyira képszerű leírásokat használ, hogy ehhez képest a Ryan közlegény megmentése vagy az Elit alakulat hasonló képkockái halvány utánzatoknak tűnnek csupán.

A könyv minden nem harci cselekménye is csak ennek a szinte leírhatatlannak tűnő őrületnek a fokozására szolgál. Régi ismerőseink, Schulze és Matz altisztek viccelődései, legyen szó akár a háborúról, vagy háborún kívüli témáról, nem hogy oldják, inkább fokozzák a nyomasztó hangulatot. Egyszerűen nem lehet rajtuk nevetni.

Pedig a Wotan SS előző történeteiben pontosan az ellenkező hatás elérése volt a cél: hogy oldják a feszültséget; és ezt el is érték ezek a szösszenetek. Vagy vehetjük ennek a két jómadárnak a saját bordélyházában zajló jeleneteket. A pikáns részek fájóan naturalisztikus ábrázolása minden az olvasó számára, csak nem kellemes.

Ezeket a részleteket egészíti ki von Dodenburg ezredes (a Wotan parancsnoka) félig-meddig romantikusnak induló, de egyre inkább elszomorítóvá, kiábrándítóvá váló szerelmi kapcsolata. Ráadásul a lány egyszerűen csak „lány”-ként kerül említésre végig a történetben, ami tovább fokozza a könyv lapjain életre kelt embertelenséget.

Az egyik legsúlyosabb és talán legfontosabb pontja a könyvnek a von Dodenburg ezredes és Donner rendőrtábornok, a várost védő csapatok parancsnoka közt zajló beszélgetés, melynek során világossá válik, hogy soha nem lesz menekvés sem a Wotan, sem más háborús bűnös számára. A legmegdöbbentőbb az ebből eredő konklúzió: fanatikusan harcolni, kegyelmet nem adva és nem kérve, mindhalálig.

Pedig mindannyian tisztában vannak vele, hogy ez őrültség, a háború elveszett Németország és az ő számukra is. Csakhogy nincs más alternatívájuk az életre, mint harcolni. És bár belefáradtak és belefásultak az öldöklésbe, ahhoz túl büszkék, hogy önnön kezükkel vessenek véget életüknek. Tudják, hogy sosem lesz részük megbocsátásban, ha pedig meghalnak, a pokol is túl jó helynek mutatkozik számukra.