FőképÁltalában minden életrajznak, életinterjúnak logikus sorrendje, menete van. Ez ebben a könyvben valamiért fel sem merül. A jelentől haladunk a múlt felé, ugrálunk térben és időben, mégis egy teljesen világos, áttekinthető szerkezetű könyvet kapunk eredményül. És hogy ez miért jó? Nem mesterkélt, hiszen a két beszélgető fél nem hallgatja el a hosszú évek óta tartó, rendületlen barátságát az olvasó elől, nem előre meghatározottak a kérdések, és a feleleteket sem konzervből kapjuk. Ez teszi igazán közelivé, életszerűvé és az időbeli ugrások ellenére mégis egésszé az életművet.

Kezdjük az elején. Tehát a jelenben (legalábbis egy, a mostanihoz igen közel eső időszakban) járunk. 2006. augusztus 27-e van. Ekkor kezdődik a két barát beszélgetése egy diktafon kíséretében, Cseh Tamás otthonában. Három héttel ezelőtt derült ki, hogy rosszindulatú daganat van az énekes tüdejében, egy nappal ezelőtt énekelt utoljára a Bakáts téren, ott, ahol született és ahol keresztelték. Innen indul az összesen 20 fejezetből álló könyv, amelynek első szakasza még nem a legenda része. Megtudunk egyet s mást az énekes pillanatnyi állapotáról, a szeretett és féltve őrzött dolgokról, például a „király nyíl”-ról (ami édesapja emlékéhez fűzi), arról, mit lenne jó még látni az életben, gyerekkori kalandokról, álmokról, iskoláról, az első szerelemről…

Az olvasó (és hallgató) szempontjából a legfontosabb dolog azonban mégiscsak néhány fejezetnyi kalandozás után következik: ez természetesen nem más, mint Cseh Tamás Bereményi Gézával való munkássága. A kor, amelyben együtt kezdtek alkotni, minden tekintetben alkalmatlan volt az ifjú művészek kibontakozására, az elkészült művek, a dalok kiadására. Ezt a helyzetet, a szabad és lázas alkotómunkát, amelynek célja csak a szűk közegek szórakoztatása és a belső hang megtalálása volt, nagyon hitelesen és emberközelien ábrázolja a beszélgetőkönyv. E daloknak nem volt célja, nem a piacra készültek, és pontosan ez teremtette meg a hangulatot, amelyben oly sokszor szívesen merülünk el. A zenés költeményekként is felfogható énekekben megjelenik a Kádár-kor emberének sajnálata, önsajnálata, belső tehetetlensége, mindez pedig olyan óvatos iróniával fűszerezve, amelyhez más dalszerzők alkotásai nem hasonlíthatók.

A könyv hitelesen ábrázolja a két tapasztalatlan ifjú, Cseh Tamás - aki csak hobbiból és a saját maga szórakozatására próbálgatta a gitárt perkátai magányában -, és Bereményi Géza, a szárnypróbálgató tollforgató megismerkedését, a dalok megszületésének körülményeit, majd a néhány évig tartó mosolyszünetet, amikor nem születtek dalok, és a két művész is csak elvétve találkozott. A történet persze nem csak a dalszerzésről szól. Megannyi élmény, az indián, a család, a kőbányai rajztanári évek, különös kapcsolatok, epizódok is megjelennek szép számmal. Anekdotákkal és képekkel hitelesítve, három síkon pereg le előttünk Cseh Tamás élete. A múlt, az énekes életének fontos mozzanatai, az emlékek, amelyekből a következő időben, a nyomasztó, kissé fullasztó jelenben építkezik. A humoros történetekbe drámai elemek is vegyülnek: az óra pittyegése minden hatvanadik percben, a gyógyszer kényszerű bevétele, a leves megevése és a tehetetlen várakozás.

A harmadik idősík a jövő: bizonytalan, vészterhes, kínzóbb a jelennél. Folytonosan felmerülő kérdések: mi lesz a családommal, ha meghalok? El kell adni a kocsit. Látom-e még a lányomat férjhez menni? Mi marad utánam, és milyen űrt hagyok? Ilyen és ehhez hasonló képek sora villan fel előtte - s vetíti elénk is e lidérces gondolatok sorát. Bérczes László persze mindvégig kitart: humorával, őszinteségével, jó emberismeretével támogatja beteg barátját - így ő a beszélgetések során talán egyszer sem gyengül el. A párbeszédek érzékeny láncolata tehát nem csak Cseh Tamás életpályájának eddig kissé elfeledett, kevésszer emlegetett történéséit mutatja be. Végigívelnek rajta mindazok a torokszorító, kétségbeejtő, félelmet keltő események, amelyeknek talán rossz vége is lehet. Megjelenik azonban benne a boldogság is: az emlékek által okozott felhőtlen öröm, mindaz, ami igazán fontos: a család, Éva, a bakonyi indiántábor, a gitár és a dalok.

A könyv „Utóirat” című fejezetében pedig képet kapunk a jelenről (ami mára persze már múlt): eltelt tíz hónap, ház lett a bakonyi bikaistállóból, Cseh Tamás túlesett a nagy küzdelmen. Bakonybélen vannak, nemsokára indulás haza, Pestre. A könyv utolsó mondata Cseh Tamás szájából hangzik el: „Én vezetek.” Azóta tudjuk - újra előkerült a gitár, 2007. augusztus 1-jén, Pulán, a Művészetek Völgyének egy eldugott zugában. A két barát ekkor még csak a könyv reményteljes jövőjéről, és az énekes mindennapjairól beszélgetett. Ám nem ez volt a fontos. Mikor egy év után először megszólalt a gitár, és felhangzott a „Most elmondom mid vagyok, mid nem neked…” kezdetű sor, mintegy égi jelként, megszólalt a szomszéd falu templomának harangja…