Főkép

Valójában sosem értettem, miért kellett ilyen sután-bután lefordítani a „one hand clapping” kifejezést, ami - ahogy a regényben magyarázatot kapunk rá - a zen-buddhizmushoz köthető problémafelvetés, egy zen koan lezárása. Miért nem volt jó, mondjuk, a „félkezes taps”, a maga teljes abszurdságával. A csattanó tenyérről végtére is inkább egy pofon jut az eszünkbe, én legalábbis elsőre erre asszociáltam a címről. Igaz, ugyanakkor a csattanóra is. Azt pedig már korábban, az Egy tenyér ha csattan elolvasása előtt is tudtam, hogy Burgess nem fél a csattanóktól. Kidolgozásukban, a tökéletesen átgondolt késleltetéssel, a leleményes feszültségfenntartással, a pontosan kidolgozott előreutalásokkal pedig a módszer magasiskoláját képviseli. És ebben a meghökkentő meséiről (is) híres Roald Dahl irodalmi rokona.

Ám éppen a csattanó miatt nehéz, vagyis nem szabad összefoglalni a cselekményt. Annyi elegendő talán, hogy a regény főszereplői egy ifjú, egyszerű származású bradcasteri házaspár: egy használt autó kereskedő és egy bolti eladó. A férj azonban különleges képességének, jelesül fotografikus emlékezetének köszönhetően nagyobb összeget nyer egy televíziós kvízműsorban, a pénzt pedig lóversenyen fialtatja meg. Az immár hatalmas összeggel aztán a világ romlottságáról alkotott saját kis elméletét igyekszik próbára tenni. Például azzal, hogy egy napilap segítségével ezer fontot adományoz egy éhező költőnek, vagy azzal, hogy feleségével - akit mindenféle földi javakkal elhalmoz - beutazza a világot. Legalábbis Londont és az USA-t.

Ez önmagában még nem feltétlenül lenne elegendő egy jó regényhez, de Burgess hozzá méltó huszárvágással teszi biztossá a sikert. Az eseményeket az alulművelt feleség szemével láttatja velünk, ami nem kevés humor forrása. (Nem elképzelhetetlen, hogy közvetlenül vagy áttételesen Parti Nagy Lajos éppen innen merítette A test angyalának alapötletét.) Ez persze azonnal támadási felületet adhatna a militáns feministáknak, különösen, mivel Burgess a rá olyannyira jellemző, roppant színes szókincset szánt szándékkal nagyjából nyolcszáz szóra redukálta. Az eredetileg 1961-ben, Joseph Kell írói álnéven kiadott könyv (az Anthony Burgess név is csupán variáció az eredeti John Burgess Wilson névre) azonban nem sok vizet zavart kora irodalmi-politikai-bölcseleti köreiben. Annál több vizet zavarhat a magyar újrakiadás, ami a mostanában frissen fordított Burgess-regényekkel együtt akár egyfajta Burgess-reneszánsz kezdetét is kijelölheti. Jómagam legalábbis szívesen fogadnék efféle fejleményt, mert Burgessnél szórakoztatóbb írót igazán keveset ismerek.