FőképA Viszlát, és kösz a halakat! a Galaxis útikalauz-trilógia eredetileg befejezőnek szánt, negyedik kötete. E paradoxon abszurditása nem csak a Monty Python csoportéval rokonítható humor és a posztmodern „bármi elmegy” attitűdjének sajátja, hanem eredendően emberi is.
Hiszen bármikor felrúgjuk a szabályokat, áthágjuk a korlátozásokat, legyenek azok akár a saját elveink, ha ezzel továbbléphetünk (és sajnos nem csak ilyenkor, de ez más lapra tartozik).

A szóban forgó sorozatnak márpedig tovább kellett lépnie. Még akkor is, ha az első ráadáskötet az addigi legeseménytelenebb volt is.
A cselekmény ugyanis lényegében és egészében Arthur Dent és Fenchurch lassanként kibontakozó (mondjuk úgy: sok tényezőtől hátráltatott), de annál fergetegesebb románcáról szól, mi több, a végén minden eddigi Galaxis útikalauzos elvet elvetve ténylegesen megismerhetjük Isten üzenetét a teremtésnek.

A történet statikusságára jellemző, hogy Douglas Adams - ismételten rá nem jellemző módon - egy olyan szereplőt, egy Esőistent is beleírt a könyvbe, akinek a kacagtatáson kívül alapvetően semmi szerepe.
A róla szóló epizódok sem a cselekményt nem viszik előre, sem a megértését nem segítik elő. Legfeljebb a könyv egészének eleve súlyos abszurditásán csavar még egyet.

Ford Prefect és Marvin újbóli felbukkanása szintén inkább valamiféle átfogó strukturális, vagy tán zenei szimmetriát erősít, mintsem ténylegesen hozzáad a konkrét regényhez, a megszerkesztettség viszont minden más kötetnél jobban érzékelhető.
Elég belegondolnunk, hogy Fenchurch pontosan az a lány, akiről a Galaxis útikalauz stopposoknak (az első könyv), az ellenkezőjére utaló hosszas bevezetés ellenére NEM szól.
Ő adja tehát azt a keretet, amit a Jobbára ártalmatlan végül megtör, felfeszeget.

Mindezek után azt hihetnénk, és sokaktól hallottam is már efféle megjegyzéseket, bár sosem értettem őket, hogy a Viszlát, és kösz a halakat! viszonylagosan unalmas regény, hiányzik belőle az a cselekményszintű pergősség, és a folyamatos meglepetések filmszerű, helyesebben rádiójátékból átemelt tűzijátéka, ami a mag-trilógiát jellemezte.

Ez utóbbi igaz is, de nem szabad elfeledni, hogy Douglas Adams a feszültségkeltés és a (nem csak helykitöltő) sziporkák mestere.
(Angolul tudók ráadásul a grammatikai önreflexivitás és leleményesség egyik leggazdagabb tárházára úgyszintén rálelhetnek ebben a kötetben.)
Így aztán a negyedik könyv többnyire a lendületes és a letehetetlen között mozog az olvasmányértékelés fiktív skáláján. Legfeljebb egy vagy két helyen ül le kissé az elbeszélés, de ez is csak sokadszori olvasáskor fordulhat elő.

És nem szabad elfeledkezni a több szempontból is kivételes (egyúttal jellegzetesen Douglas Adams-es) 25. fejezetről sem, mely a késleltetés, a paródia, a nem bántó szarkazmusba ágyazott kritika, és a dobozba gyömöszölt rugós ördögként az arcunkba robbanó poén felülmúlhatatlan elegye és mesterremeke.

Annyit elismerek, hogy a mellbevágóan nem a cselekményhez kapcsolódó epilógus, de meg maga a befejezés is folytatásért kiált (már amennyire az abszurd humorban bármi ténylegesen folytatásért kiálthat), viszont ha Adams kizárólag ezt a regényt írta volna meg, még a korábbi könyvekben történtek ismerete nélkül is egyik kedvencem lenne a felettébb ritka humoros sci-fik között.

Kapcsolódó írások:Galaxis útikalauz stopposoknak (DVD)
Galaxis útikalauz stopposoknak – a tévésorozat (2 DVD)