Főkép

Úgy tűnik, 1818 jelölte ki a hagyományos értelemben vett gótikus regény végnapjainak kezdetét. Ebben az esztendőben jelent meg ugyanis két olyan mérföldkőnek tekinthető mű, amely alapjaiban kérdőjelezte meg az elsekélyesedett műfaji tradíciókat. Amíg A klastrom titkában Jane Austen, a romantikus komédia legrealistább művelője kegyetlenül kifigurázza a rémregényeken nevelkedett úri lányokat és magát a gótikus történetet, addig Mary Shelley Frankensteinje proto-tudományos-fantasztikus elbeszéléssé lényegíti át a kiüresedett műfaji vázat és típusokat. Az utóbbi kísérletben azonban megmarad a nívós, többnyire a korai gótikus regények védjegyeként felfogható szubverzivitás: a fennálló erkölcsi és államrend érvényességének aláásása, szóvirágokba vagy allegóriákba bújtatott kritikája. E tekintetben a Frankenstein talán még közelebb is áll a gótikus történetek műfaji őséhez, a lovagregényhez, mely az érdekházasságot propagáló, patriarchális keresztény államszerveződés alaptételeit kezdi ki, mint Horace Walpole vagy Ann Radcliffe akkoriban még közkézen forgó alkotásai, jelesül Az otrantói várkastély, valamint az Udolpho titkai és Az olasz.

Mary Shelley klasszikussá vált remekműve (az ugyebár mára közhellyé vált, hogy noha kevesen tudnának idézni a férj, Percy Bysshe Shelley soraiból, Mary, a feleség regényalakját – ha más nem, filmekből – szinte mindenki ismeri, még ha tévesen az ifjú tudóssal azonosítják is szörnyetegét) ezzel szemben a természettudományos kutatásban és felfedezésben megtestesülő maszkulin teremtésvágyat mezteleníti le, és annak destruktivitását tárja fel mindenki előtt. Victor Frankenstein története: a Prométheusz-mítosz modern feldolgozása – a jószándékú(nak tetsző), kizárólag az emberiség boldogulását szem előtt tartó, ámde őrült, az istenek ellen lázadó tudós története. Az őrület forrása pedig nem holmi hősi hübrisz, hanem az egoizmus, a társadalmi-emberi kapcsolatoktól való, látszólag dicséretes, valójában ön- és közveszélyes elzárkózás. (Az, hogy a témát a későbbiekben Nathaniel Hawthorne-tól Bret Easton Ellisig rengetegen feldolgozták, legfeljebb annyiban érdekes, hogy a jelentősebb írók pontosan ezt a toposzt vitték, fejlesztették tovább az érett, nem kommersz, tulajdonképpen poszt-gótikus történetekben.)

A tehetséges ifjú Frankenstein túlságosan hanyag nevelésének köszönhetően elsőként az alkímia rejtelmeibe veti bele magát, mielőtt az egyetemre kerülve a misztikus tudást lecserélné a természet titkainak megismerését célzó „valódi” tudományra. Kutatásainak céljául az élettelen anyag elevenné tételét választja, ami bizonyos fokon visszacsatolás a középkori misztikus tudás törekvéseihez. Ahelyett, hogy felsülne kísérleteivel, Victornak sikerül életre keltenie az egyszer már az enyészetnek átadott anyagot. Ám az „eredmény” nem örömet, hanem csalódást és pusztulást okoz, hiszen Frankensteinnek egy új, magasztos létforma helyett szörnyeteget sikerül életre hívnia, akinek már a puszta léte és ábrázata iszonnyal tölti el teremtőjét, később pedig mindenkit, aki szembekerül vele. Az elhagyatott, lényegében szemétként elhajított lény, bármily jó szándékú, érző lélek is, rútságával visszariasztja az embereket, amiért bosszút esküszik, és sorra megöli előbb Victor öccsét és barátját, s végül – miután teremtője megtagadja, hogy ismételten véghezvigye az istenkísértő kísérletet, amivel társhoz juttathatná a szörnyeteget – a menyasszonyát is.

Az elbeszélés magvát tehát az önmaga nemes, emberiségjobbító szándékairól meggyőződött, de józanul megítélve kétségtelenül őrült tudós prototípusa adja. A toposzt a hidegháború sci-fije gondolta tovább, használta előszeretettel, minek következtében Stanley Kubrick Dr. Strangelove című filmjéhez hasonló mesterművek fémjelezték e korszakot. A valódi újítás mégsem maga a téma, hanem a témafeldolgozás. Mary Shelley ugyanis – bizonyára az arab irodalom iránti érdeklődésének köszönhetően –, a posztmodernségben a fabuláció névre (át)keresztelt, többszörösen beágyazott történetek, s a megsokszorozott nézőpont segítségével mutatja be az eseményeket.

A regényt Walton kapitánynak húgához írott levelei zárják keretbe (az írónő különösen vonzódott az addigra avíttá vált richardsoni levélregényhez). Általa, az ő jegyzeteiből ismerhetjük meg Victor Frankenstein élettörténetét, mely előbb saját, majd egy újabb beágyazott narratívában a szörnyeteg szemszögéből beszéli el a félresiklott tudományos kísérletet. Emellett, zenei-filozófiai párhuzammal élve, a tézis-antitézis-szintézis sémát duplázza meg, mintegy kettős, kis eltolással egymás fölé csúsztatott szonátaformaként, hogy Walton magányától a kapitány, a teremtő tudós és a teremtmény közös magányáig jusson el. Walton, az Északi-Sarkot meghódítani igyekvő felfedező ráadásul bizonyos értelemben Frankenstein hasonmása, tükörképe is, a Doppelgänger-motívumot pedig a tudós és teremtményének viszonyossága kettőzi meg. Hiszen mindkettő egyszerre üldöző és üldözött, mindkettő az emberiséget próbálja szolgálni, ám ez egyiküknek sem sikerülhet, aminek oka önként vállalt vagy kényszerű magányukban, később pedig a világtóli tudatos elfordulásukban keresendő.

A fentiekből talán kiviláglik, hogy Mary Shelley első, tizennyolc évesen írott regénye nem kamaszos „tollmenés” kétes értékű szüleménye, hanem egy kivételes tehetség első, erőteljes szárnypróbálgatása. Csomóponti helyzete ugyan elsősorban az irodalmat, ezen belül az adott műfajt alaposabban ismerők számára egyértelmű csak, mivel több szinten is beépült populáris kultúránkba, megkerülhetetlen alkotás, ráadásul kifejezetten élvezetes olvasmány, és ez az akkoriban különösen erőteljesként és sallangmentesként méltatott stílusnak köszönhető. Érdemes tehát első kézből megismerni a regényt, hogy tisztábban lássuk, teljesebben megértsük, amit a filmekből, rajzfilmekből csak sejthetünk.