FőképBárhogy forgatjuk is a szavakat, bármennyire igyekszünk kikerülni a problémát, tagadhatatlan, hogy a létbizonytalanság, a megnyirbált szabadság rányomja bélyegét bármely író műveire. Ha nem is feltétlenül a nívón, a témaválasztáson, az óvatos jellemábrázoláson vagy cselekménykibontáson mindenképp megmutatkozik a kényszerű visszafogottság, a megkerülhetetlen tény, hogy a rögzített, szűkös keretek nem engedik teljesen kibontakozni a zsenit.

Hiába kardoskodik Wordsworth e tétel igazsága ellen az apácák allegóriájával egyik remek szonettjében, a korlátok korlátok maradnak, és hiába küzdünk ellenük, puszta jelenvalóságukkal megszabják, kíméletlenül leszűkítik a mozgásteret.

Pontosan e problémával kellett megküzdenie a második világháborút követő fordulattal írói kapcsolatait veszített Fekete Istvánnak is. A vallásosságát nyíltan felvállaló alkotót sokáig kizárólag az Új Ember és a Vigilia – e megtűrt, de nem támogatott lapok – foglalkoztatták csak rendszeresen. Ám hasábjaikon Fekete István legfeljebb tárcákat publikálhatott.

Igaz ugyan, hogy a műfaj nem állt távol tőle, hiszen korábban a Nimród című folyóirat is hasonló jellegű írásokat közölt tollából, a kizárólagosság azonban semmiképp sem használt Fekete István művészi kiteljesedésének.

A tárca ugyanis terjedelmi korlátai miatt nem engedi a mélyebb jellemábrázolást, a cselekményt, az eseményeket pedig ugyanígy a minimumra kell redukálni. Ami mindezek után megmarad, az a hangulatfestés, a néhány vonással felvázolt, ugyanakkor különösen célratörő jellemrajz, a történések csomópontjára, a fordulatra vagy a jellegzetes – épp ezért könnyen beazonosítható – helyi problémákra összpontosító elbeszélés. Valamint az allegória.

Fekete István tárcái, karcolatai épp ezért többnyire példázatosak, félreérthetetlen erkölcsi tanítást tartalmaznak, vagy nem egyszer a publikációk jellegéből fakadóan egy-egy jeles vallási ünnephez, időszakhoz kapcsolható életképek. Az előbbire jó példa az altruizmusra nevelő „A csuka”, vagy a karácsony szentséges hangulatától jó útra térő zsivány történetét elbeszélő „Két ember”, míg az utóbbira a felgyógyuló szarvas allegorikus képét kibontó „Nagyszombat”.

Ám Fekete Istvántól a humor sem állt távol, amit tökéletesen példáz „A halott” című elbeszélés, melyben egy „csodás” feltámadás tanúi lehetünk. E téma nem új, Fekete István a háború előtti „Csere” című novellában feldolgozta már. Szintén nem újdonság a többek között az ugyancsak háború előttről származó „Erzsi néni álmá”-ból ismert propagandisztikus jelleg, mely ezúttal az „Eddig csak néztem, de most már látok is” halászmester-képző kurzusa melletti, cseppet sem leplezett elkötelezettség hirdetésében nyilvánul meg.

A témák tehát visszaköszönnek, hol a korábbi novellákból, hol az író híres regényeiből. S akárcsak a regényeket, e rövidebb kisprózákat is átjárja a természet, a testünket-lelkünket tápláló anyaföld feltétlen szeretete, s éppily jellemző rájuk az egyszerűvel, a természetessel való harmonikus együttélés embernemesítő erejének magasztalása.

A tárcákat mindezeken túl az isteni megbocsátásba és a feltámadásba, az emberek jobbíthatóságába vetett hit teszi Fekete István talán minden más prózai művénél megkapóbbá, meghittebbé, emberibbé.

A kötetben szereplő írások:
Áradás
Egy élet
A halott
Feltámadás
Aratás után
Augusztus
Ősz táján
Egy nap
Tavaszelő
Diszpenzáció
Két ember
A széna
„Gyühet”
Partszakadás
Két anya
A pumi
Tűz mellett
A csuka
A kormányosné
Relativitás
Juli néni
Déli szél
Eddig csak néztem, de most már látok is
Két halászmester
Bánádi Péter meg a fia
Augusztus
A lámpás
Decemberi hajnal
Kilátó
Nosztalgia
A fa
Eső
Két pofon
A szőlő
Falun
Siska
Nagyszombat
Szeptember
„Csak”
Böjti szelek
Pálfordulás

Kapcsolódó írás:Horváth József: Fekete István bibliográfiája