FőképGyakorlatilag változatlan módon folytatódik Louisa May Alcott kibővített családregénye, hiszen pár szükségszerű halálesetet (March mama, Dick és Billy) leszámítva ugyanazon szereplők életének alakulását szemléljük.
Továbbra is fontos szerepet játszik a történetben a keresztény vallásosság, no meg Alcott moralizáló, tanmeséken és személyes példamutatáson, gyengéd terelgetésen alapuló nevelési elképzelése.

Időközben eltelt pár év, már a legkisebb diák is elmúlt tizennégy, a nagyobbak pedig kirepültek Plumfieldből. A tapasztaltabb olvasók már bizonyára sejtik, ezúttal a felnőtté válás veszedelmeiről esik majd szó, csábításokról és azokról a tévutakról, melyek a tapasztalatlan ifjakra leselkednek.
A hiúság és a léhaság, a talmi kapcsolatok, bizony alaposan próbára teszik a tanulás fáradalmaitól visszarettenő, kellő elszántsággal nem rendelkező diákokat.

Különösen érvényes mindez az otthon és aggódó szülők tekintetétől távol tartózkodókra. Vegyük példának okáért a hegedűművésznek tanuló Nat németországi tartózkodását. A megfelelő ajánlásoknak, no meg a gavalléros zsebpénznek köszönhetően bejáratos lett az „előkelő” társaságba, s mire kettőt pislantott, már házassági tervekkel méregette egy elszánt anyuka. Újsütetű barátai pedig meglehetősen költséges szórakozásokra vették rá, ami bizony alaposan megcsapolta a pénzecskéjét.
Még szerencse, hogy ebben, az erkölcsi-lelki fejlődés szempontjából fontos pillanatban talált megértő okítót (Bhaer professzor ismerősét), aki a helyes irányba terelgette tanácsaival.

De Jo mindegyik fiával történik valami ebben a sorsdöntő évben, ami lezárja a gyerekkort, és elindítja őket a nagykorúság felé.

A regény matuzsálemi korban van, hiszen 1886-ban jelent meg először, és ez bizony érezhető is rajta. Tempója jóval lassabb, mint a mai könyveké, amit tovább terhel a moralista történetmesélés.
Ami miatt mégsem tűnt el a leértékelt tucatkönyvek sikátorában, az nem más, mint Alcott személyes élményeken alapuló, „életszerű” helyzeteket vázoló mesélése. Szereplői idealizáltak ugyan, de nem teljesen légből kapottak, így sikerült megőrizniük a hihetőség álcáját.

A trilógia zárókötetéhez értünk (igen, tudom hogy ez a negyedik könyv, de a Jó feleségek eredetileg közvetlen folytatása volt a Kisasszonyoknak, nem pedig külön regény), és bár az utolsó bekezdés határozottan tagad bármiféle újabb írásművet, azért ebben ne legyünk annyira biztosak.