Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Henry Rider Haggard: Salamon király kincse

Az Angliában született Sir Henry Rider Haggard (1856. június 22.– 1925. május 14.) bizonyára nem számított arra a máig tartó töretlen népszerűségre, amivel 1885-ben megjelent harmadik regényét fogadták világszerte az olvasók. A King Solomon’s Mines (magyarul Salamon király bányái) hamisítatlan viktoriánus regény, ami szakítva a kor gyarmatosítóira jellemző előítéletekkel, a „modern” afrikai kalandregény mintapéldányának tekinthető. Hatása egyaránt felfedezhető Edgar Rice Burroughs dzsungelbéli lordján (Tarzan) és természetesen Indiana Jones ikonikus alakján.

S akkor még nem szóltam a megannyi filmes feldolgozásról, amelyek többsége nyomába sem ér az eredeti regénynek. Sőt, állítom ahogy időben egyre távolabb kerülünk az eredetitől, úgy dolgoznak a rendezők egyre vacakabb forgatókönyvek alapján, megmásítva az eredeti történetet, átformálva a regénybéli elbeszélő, Allan Quatermain alakját, aki a szemünk láttára válik ötvenéves férfiból mind fiatalabbá.

Hangulatát (de nem történetét) tekintve az 1950-es mozi áll legközelebb Haggard művéhez (Quatermain szerepében Stewart Granger), míg az 1985-ös, Richard Chamberlain és Sharon Stone fémjelezte, vagy a manapság televízióban látható, Patrick Swayze főszereplésével megtámogatott darabok a kiindulóponttól fényévekre eltávolodva, hollywoodi módon újrarágva és visszakérődzve zsibbasztják a nagyérdeműt. Arra építve, hogy az csupán hallott a regényről, de nem olvasta azt. Fussunk!

Mindezek után jogos a kérdés: miért tekintjük klasszikusnak és stílusteremtőnek Haggard könyvét? Elsősorban azért, mert nem előzmények nélküli az angol irodalomban. A műfajválasztást valószínűsíthetően Robert Louis Stevenson két évvel korábban megjelent A Kincses-szigete inspirálta, de eredetiség és hitelesség tekintetében nincs miért szégyenkeznie.

A hitelességen nem csodálkozhatunk, hiszen Haggard évekig élt és utazott Afrika déli részén, Natal és Transvaal földjén, volt ideje megismerni a zulukat, és a többi itt élő törzset, s a látottakból sokat átemelt könyvébe. Mindezt kiegészítette némi miszticizmussal, régmúlt időkből itt maradt kincsekkel meg romokkal és már kész is a sikerrecept.

Aztán ott vannak a fontosabb szereplők, akik között gyakorlatilag nem találunk nőt – az egy szem Gagúlt kivéve, bár őt senki sem tekinti nőnek, csak nagyhatalmú boszorkányvadásznak (ezen foglalkozás pontos mibenléte sajnálatos módon nem kerül kifejtésre).

Sir Henry Curtis, az atlétatermetű, dán ősökkel bíró vagyonos gentleman testvérét keresi Afrika távoli vidéken. Társa, John Good kapitány zömök, középtermetű, kissé testes, tisztaságmániás, megjelenésére sokat adó, monoklit viselő férfiú (mint ilyen csodaszámba megy a helybéli hölgyek között).

Ők ketten felfogadják a komoly helyismerettel rendelkező korosodó vadászt (Allan Quatermain), hogy vezesse őket az évekkel korábban erre járt fiatalabbik Curtis nyomára, aki Salamon király legendás gyémántbányáit kereste.

Igazából egyikük sem tekinthető hősnek. Quatermain időnként beismeri félelmét (s nem mentes némi kapzsiságtól sem), Curtis makacsságának köszönhetően távozott hazulról testvére, és bizony Good sem tekinthető példaképnek. A menet közben hozzájuk csatlakozó bennszülött Umbopa (Ignoszi) fekete bőre ellenére velük egyenrangúnak (vagy tán némileg nemesebbnek) számít, mint testi, mint szellemi és lelki téren. Ez egyébként teljesen érhető, mivel évekig élt a fehérek között Natalban, jól ismeri nyelvüket és szokásaikat. Mindeközben büszkén megőrizte kukuana mivoltát, gyakorlatiassággal párosult romlatlanságát.

Ők négyen alkotják azt a magot, amely körül forog a regény cselekménye. Bátorságuk, helytállásuk, egymás iránti bizalmuk kiáll minden megpróbáltatást, viszontagságot. Amiből bőven kijut nekik: forró sivatag, hideg hegyek és Kukuanaföld meglepetései mai napig izgalommal töltik meg az oldalakat. A teljesség érdekében Haggard a hihetőség ruháját adja a történetre, hiszen a regénybéli kukuanák civilizációja nagyban hasonlít a zulukhoz, és maga a cselekmény hátteréül szolgáló vidék is hasonlít a valódi Afrikához.

Ráadásul a hangvételből hiányzik a korra jellemző felsőbbrendű szemlélet, itt nem bőrszín, hanem tettek alapján ítéljük meg a szereplőket. Márpedig a kukuanák/zuluk harcos, de nemes népség, mentalitásukat jól jellemzi az alábbi mondás: „Amikor eljön érte a halál, félelem nélkül fogadja azt, és bátran csatlakozik atyái szelleméhez, ahogy egy harcoshoz illik.”

Egyszóval egzotikum és kaland keveredik egymással a regényben, máig nem fakuló módon, sőt, úgy vélem, még a következő század filmproducerei is ebből fognak ötletet meríteni uborkaszezon idején.

A sikernek még egy, kevésbé közismert, ámde hasonlóan klasszikusnak számító remekművet köszönhetünk, az 1887-ben megjelent She (magyarul Ayesha) című könyvet, ami szintén Afrikában játszódik, és hasonlóképpen kalandos-misztikus történet. Egyébként Haggard még egyszer visszatér fehér hőseihez, és még egy kalandjukat elmeséli a szintén 1887-ben megjelent Allan Quatermain című regényben.


Galgóczi Tamás - 2006. november 15.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!