Főkép

Jim Morrison. Kevés rockénekes ismeretes, aki a kortársak és az utókor egybehangzó véleménye szerint ennyire meghatározó alakja volt a ’60-as évek amerikai rockzenéjének. Egyszerre költő és ízig-vérig színpadi ember, józanon felejthetetlen koncertekre képesen, részegen ellenben rendre botrányos előadásokat produkálva. Művész, akinek versei, dalszövegei messze túlmutatnak a háromperces popdalocskákon.

Úgy tűnik hiába vált már életében legendává, a Kárpát-medencébe csupán hírnevének halovány, és kései visszhangja jutott el. Bezzeg a Beatles, vagy a Led Zeppelin. Komolyan nem értem, miért csak a ’80-as évek elejétől kapott nagyobb publicitást idehaza a Morrison és a Doors (na jó, sejtéseim vannak). Ez is részben Hobónak köszönhető, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett hazai a népszerűsítésben.

Nagyságrendileg nézve a helyzet lényegében mit sem változott, máig megmaradt egy szűk réteg által kultikusan istenített művésznek, akinek életművéről ezen a körön kívül a mai napig alig esik szó. A honi rádiókban nem hallani dalait, a tévécsatornákon pedig még ennél is ritkábban láthatjuk azt a sajnálatosan kevés, róla készített mozgóképet.

Oliver Stone múltidéző mozija pedig – bár szép kísérlet volt – nem jutott tovább holmi kábszeres alkoholista pályafutásának halovány bemutatásánál. Pont a lényeget nem adta vissza: mitől volt jobb napjain felejthetetlen koncertbanda a Doors, miként tudta a nézőket több órán keresztül a színpad előtt marasztalni Morrison? És akkor még nem beszéltünk a forgatókönyvírás során elsikkadt (részben a még élő családtagok cenzúrájának köszönhető) magánéletéről, ami nélkül nem is lehet valós képet alkotni erről az emblematikus figuráról.

Jim Morrison művészi elképzelése szerint koncertjeiken zenésztársaival nem csupán előadták a számokat, hanem igyekezett bevonni a közönséget is a produkcióba, befogadás helyett cselekvésre bírni őket. Ha nem ment másként, akkor provokációval, sokkolással, mikor mi jutott eszébe. Bár ez elsőre nem egészen nyilvánvaló, utólag úgy tűnik, zsenialitása az önpusztítás (főleg alkohol) ellenére is tudatos lépésekből építette fel pályáját. A sors különös fintoraként mégsem volt képes egyenletesen emelkedő teljesítményt nyújtani, s végül részben ez vezetett a feloszláshoz és Jim halálához is.

Persze nem csak zenei szempontból voltak úttörők, hanem ők birkóztak meg először azzal a problémával, hogyan kell stadionokban, több ezer ember előtt játszani. Kezdve az állandó hangcucc kényszerű beszerzésén (korábban mindenki a helyi hangosítást használta, amely ritkán volt alkalmas egy rockkoncert ellátására), a koncertek leszervezésén, és magán az arénabeli fellépés színpadi mozgásának kialakításán.

Meglepő módon (részben) éppen az egyre nagyobb színpadok (és az ezzel együtt járó nézőszám növekedése) okozta vesztüket. Korai muzsikájuk ugyanis az éjszakai klubok színpadán végbement hetekig-hónapokig tartó csiszolgatás révén vált kiforrottá, teljessé. Érthető módon, erre már nem volt lehetőségük a kizárólag sikerszámaikra kíváncsi, vagy nagy részben közömbös, több ezres nézősereg előtt, így az alkotó folyamat kimaradt, ami sajnálatos módon a minőség rovására ment. Ráadásul ez egyre kevesebbé elégítette ki Morrisont. Na meg ott volt élettársa, Pamela Courson, aki éveken keresztül Jim távozását szorgalmazta az együttesből.

Mindez, és még jóval több megtalálható ebben a meglátásom szerint rendkívül alapos, átfogó, a lehetőség szerint objektív életrajzban. A gyerekkortól kezdve a halálig mindenről szó esik benne – egyedül a versek és dalszövegek hiányoznak, de azok korábban már megjelentek Hobó könyvében – s ennek révén kicsit jobban megérhetjük, illetve átérezhetjük, miért is volt Jim Morrison akkora hatással a ’60-as évek második felére, s minek köszönhető máig tartó kultikus híre. Mindez bőséges terjedelemben, pár fotóval kiegészítve.

Ráadásul Stephen Davis írás közben a barátoktól és Jim szűkebb környezetéből származó információkat is felhasznált, aminek köszönhetően tényleg – a lehetőségekhez képest – teljes képet kapunk erről az ellentmondásos énekesről. Úgy vélem, ezt az életrajzot még jó darabig nehéz lesz felülmúlni.

Ajánlott irodalom:
A zenének vége (Földes László fordításai)
Göbölyös N. László: Az ajtókon innen és túl (Jim Morrison)