P. G. Wodehouse: Valami új
Írta: a2t | 2006. 09. 29.
Magyarul galacsinhajtó bogárnak nevezzük azt, amit egyesek szkarábeusznak, mások kevésbé finomkodva szkarabeusznak, és megint mások egyszerűen csak gyűjtőszenvedélyük tárgyának hívnak. Egy biztos, a róla formázott igen értékes műtárgy megszerzése és persze elvesztése körül bonyolódnak a regénybéli események. A szkarabeusszal párhuzamosan lelki békék és életek párjai is el- és feltűnnek.
Van egy megkötött jegyesség, pár eltűnt szerelmeslevél, két álruhás szolgáló, néhány esetlen arisztokrata, egy magabiztos amerikai, némi emésztési zavar és persze ármány meg szerelem. Kára csak a jegyességnek lesz, a többiek határozott nyereséggel zárják az ügyet. Ja, az ármány nem annyira.
A történet egy elhamarkodott eljegyzéssel indul, és persze egy oltári nagy hepiendben végződik. Az a jó, hogy még a véletlen balesetek is úgy történnek, hogy abból inkább haszna, mintsem kára származna akárkinek is. Két pár is egymásra talál, és persze az élelmesek anyagi helyzete is megoldódik. Ki-ki megkapja azt, ami jár neki.
Aki nem akarja tudni mi lesz a vége, inkább ne olvassa el a következő bekezdést.
Tehát ki mit kap. A túlbuzgó titkár megszégyenülést, a henye fiú elhagyatást meg persze vigaszdíjként egy finanszírozott életet, a szórakozott arisztokrata egy henye fiút és a finanszírozás lehetőségét, az amerikai milliomos egy másik vőt, egy személyi edzőt és a gyűjteménye ékes darabját vissza, a jobb napokat látott álneves írónő pedig egy jobb napokat látott álneves írót.
Annyit persze elárulhatok, hogy senkit nem ér meglepetés a végkifejlet olvasása közben. Könnyed és szórakoztató történet ez, sorsfordító macskával, amiből csak egy következtetés vonható le: ezek mind nem normálisak. Mert Wodehouse történetei ilyenek. A cselekmény legalább annyira szórakozottnak tűnik, mint némelyik szereplője. Néha megjelenik egy cselekményszál, néha meg eltűnik, szerintem szigorúan a dramaturgiának alárendelve.
Például itt van a szobalánnyá vedlő írónő, aki egy kacajként jelenik meg, és menyasszonyként távozik, úgy hogy az előéletéről szinte nem tudunk meg semmit. Ott van Freddie, aki kapott egy viszonylag hosszabb felvezetést (ő a tékozló fiú), majdhogynem csak statisztál a történésekhez.
Persze ha jobban megfigyeljük, ettől tud még egy ilyen – úgyis tudom mi lesz a vége – történet meglepetéseket okozni. Attól, hogy majd’ minden a folyamatosságnak és a feszültség fenntartásának van alárendelve (lásd statiszta macska), működik az egész regény.
A másik titka szinte pofonegyszerű: nincsen benne negatív hős. Talán egy figura van, aki mindenféle kellem és báj nélkül próbál meg pénzt kicsalni az ifjú Freddie-ből, de ő is csak megbocsáthatóan rövid ideig szerepel. Semmi durvulás, nulla agresszió. Tisztára, mint Bud Spencer: nem ont vért csak, erőteljesen megpaskolja az arcodat.