Főkép

Ismét rám mosolygott Fortuna, a szerencse istennője, hiszen viszonylag ritkán adatik meg a különlegesség élménye. Márpedig William Nicholson Rokon lelkek társasága című regényében megajándékozott a szokatlan stílusegyveleg és a felkavaró olvasnivaló kettősével. Az első fejezet után (feltéve, ha a gyanútlan olvasó túljut a bevezető harminc oldal önmagába forduló szenvelgés-szerűségén) végleg letérünk az egyértelműen behatárolható műfajok ismerős mezejéről, hogy nekivágjunk Nicholson saját nevelésű rengetegének, ahol békében elfér egymás mellett a klasszikus angol költészet, a kelet-európai diktatúra hétköznapjainak közvetlen bemutatása, valamint a James Bond-féle kémkedés (kütyük és megbízó nélkül). Megfejelve sok-sok filozófiával, zeneértelmezéssel, értelmiségi megnyilvánulással, önzéssel, Nagy Testvér elemekkel, céltalansággal és önelemzéssel.

Huh, még leírni is sok, nem hogy megírni, vagy elolvasni. Csodálatos módon olvasás közben cseppet sem okoz gondot a keveredés, a kakofónia annak rendje és módja szerint harmonizál egymással, és élvezetes egészet eredményez. Nem tudom, Nicholson meddig dolgozott a regényén, de csak gratulálni tudok: nincs erőlködés, egyszerre könnyed és rétegezett a cselekményvezetés. Ez a tehetség csak kevesek sajátja, reménykedjünk még sok hasonlóban.

Az elmélkedésre hajlamosak nyugodtan elgondolkodhatnak, hiszen akárcsak Coelho esetében, itt is felfedezhető a rejtett mondanivaló: a többféle értelmezési mód egyre mélyebbre vezet a mű tartalma felé – na persze van aki megelégszik a kézenfekvő megoldással, s ezért egyáltalán nem hibáztatom. A Rokon lelkek társasága elsőre is kellőképpen elbűvöli az embert, nincs szükség belemagyarázásra.

A vizuális történet egyébként hangosan kiált a megfilmesítés után – viszont értő, és művészi hajlamokkal megáldott rendező nélkül kár nekikezdeni. Isten őrizz, hogy felületes olvasás alapján valami hollywoodi akcióborzalmat forgassanak belőle. Ez sokkal inkább személyes és emberi hangvételt igényel.

A teljesség kedvéért említést érdemel a szerző magyarul megjelent, az ifjúsági fantasy kategóriájába tartozó ciklusa, az Aramanth trilógia, amely szintén sajátos hangulatával és stílusával, no meg persze történetével nyerte el az olvasók elismerését. Ja, és neki köszönhetjük a Gladiátor (2000), a Szürke Bagoly (1999), Az első lovag (1995), a Nell, a remetelány (1994), és az Árnyékország (1993) című filmek forgatókönyvét is.