Jorge Semprún: A nagy utazás

Könnyű - s épp ezért hajlamosak vagyunk - megfeledkezni arról a tényről, hogy a második világháború náci haláltáboraiba nem kizárólag „faji”, származási, hanem világnézeti alapon, az egyén politikai meggyőződése miatt is deportáltak embereket. Jorge Semprún szintén ez utóbbi okból: a francia ellenállási mozgalom önkénteseként, „vörös spanyolként”, egyszóval kommunistaként kényszerült megtenni a nagy utat francia földről Buchenwaldba, az Auschwitz mellett talán leghírhedtebb „Kázett”-be.

E traumatikus élmény tizenhat esztendőn át erjedt, kelevényként növekedett a poliglott spanyol művész lelkében, hogy aztán fájón, feltartóztathatatlanul kifakadjon, és a világ elé ömöljön teljes mocskában és emberi elesettségében. A nagy utazás elolvasása után többé nem nézhetünk ugyanúgy a világra, mint azelőtt, még a tétlen szemlélőnek sem bocsáthatjuk meg a kollektív bűnöket, hiába éreznénk természetellenesnek, hogy egyéneket vonjunk felelősségre egy embertelen rezsim kegyetlenkedéseiért.

Hiszen ők is tétlenül nézték végig a szisztematikus népirtást, s nem emelték fel hangjukat az elfogadhatatlan ellen. Ahogy Hamvas Béla a „Direkt morál és rossz lelkiismeretben” kifejti: a behódolás önmagában még nem lenne feltétlenül elítélendő, ám mivel maga után vonja az önigazolás praxisát, menthetetlenné válik.

Semprún műve is menthetetlennek mutatja be a lényegéből fakadóan romlott német rendszert kiszolgáló közemberek viselkedését. Az egyes szám első személyű elbeszélő szubjektivitását csak tovább fokozza az idősíkokat megsokszorozó, azokat hirtelen, átmenet nélkül váltogató narratív technika. A már-már szabad asszociációkhoz hasonlóan ide-oda ugráló események mintegy örvényként ragadják magukkal az olvasót, mígnem teljesen azonosul az elbeszélő filozófiai és morális szemszögével, melyet ugyanő hideg fejjel, napjaink mediatizált pártviszálykodásainak szétziláló világ- és erkölcsfelfogásától megfertőzötten nem feltétlenül fogadna el.

Épp ezért oly kijózanító, tárgyilagosító a regény végi hirtelen szemszögváltás. Egyszerre mintha mindent egy külső szemlélő érzékein át figyelnénk; megnövekszik a távolság, objektívvé válik a halál iszonya, s iszonyatos közelsége.
Mintha felülemelkednénk a kavargó óceánon, és egyszerre meglátnánk a forgatag szemét, magját, az életet egyetlen végső középpont felé sodró vad áramlatok centrumát. Ekkorra már azonban elfogadtuk a végső erkölcsi ítéletet.

A hat évvel később megjelent, és éppily híres és sikeres Az ötös számú vágóhíd sok tekintetben - többek között az időkezelés és az önmagát külső és belső szemlélőként is bemutató narrátor, no meg a téma miatt is - rokonítható Semprún művével, ám míg Vonnegut a németekével összevethetőként mutatja be a szövetségesek bűneit, hősei pedig esetlen, sodródó bábfigurák, addig a spanyol írótól mindenekelőtt erkölcsi tartást, határozottságot, kérlelhetetlen hitet tanulhatunk.

A sors iróniája, hogy Semprúnt nem sokkal a könyv - franciaországi - megjelenése után, 1964-ben „másként gondolkodása” miatt kizárták a Spanyol Kommunista Pártból. A nagy utazás viszont azóta sem veszített erejéből, és sajnos aktualitásából sem, sőt, mindent relativizáló korunkban minden eddiginél tanulságosabb olvasmány lehet.

A szerző életrajza