Főkép

Egy látogatás a párizsi Operaházban, egy tisztázatlan balesetről szóló újsághír, egy nagy adag fantázia, némi misztikum, egy kis bűnügyi szál, és máris kész Leroux máig talán legismertebb műve, amelyben a titokzatos főhős egyszerre rendelkezik egy építész, egy feltaláló, egy zenész és egy bűnöző tudásával. És legalább annyira szeretne szeretni, mint szeretve lenni. De olyan csúf szegény, hogy szinte már nem is ember, hanem szörnyeteg.

Éppen ezért esélye sincs, hogy normális életet éljen. Pedig nem szeretne örökké az operaház alatt húzódó titokzatos, labirintusszerű pincerendszer „foglya” maradni. Vagy ha mégis lent marad, legalább szeretne egy társat maga mellé, akit szerethet, akiről gondoskodhat, akit megajándékozhat, akivel beszélgethet, sétálgathat, akivel megoszthatja minden kis titkát, aki megérti, szereti őt, és aki elfogadja, hogy soha nem nézhet a maszkja mögé.

Csakhogy nem létezik olyan egészséges nő, aki önként vállalkozna erre a feladatra. Ha nincs, hát szerezni kell. Erik (vagy ahogy mindenki emlegeti, az Operaház Fantomja) is így dönt, ezért fokozatosan becserkészi, magához édesgeti, majd egyszerűen elrabolja az operaház egyik énekesnőjét, a szépséges Christine Daaét.

Igen ám, de a hölgynek van egy rajongója, mégpedig Raoul de Chagny vikomt, aki nem igazán nézi jó szemmel, hogy imádottja nem omlik egyszerűen a karjaiba (persze nem szó szerint értelmezve). Azt viszont a vikomt bátyja, Philippe de Chagny gróf nem nézheti tétlenül, hogy nemesi származású öccse egy énekesnővel szűrje össze a levet.

Persze azért a Fantom Christine szédítésén kívül sem tétlenkedik. Zaklatja az operaház új igazgatóit, bárkit elüldöz a neki fenntartott páholyból, illetve bárkit megfélemlít, megtámad vagy megöl, aki megpróbálja keresztülhúzni a számításait. Lehetetlen helyeken és időpontokban tűnik fel, a falakból beszél, képes észrevétlenül elemelni egy nadrág farzsebéhez biztosítótűvel odarögzített pénzköteget, az előadás közepén elrabolja az éppen színpadon lévő színésznőt, egy másiknak pedig varangyos békát „csempészik” a torkába. Hát nem zseniális?

És csupán egyetlen ember van, aki ismeri a titkát. De hogy lehet, hogy ez az ember még mindig életben van? Talán a Fantom tartozik neki? Esetlen rokona vagy közeli barátja? Ígérem, a regényből kiderül.

Leroux története egyébként olyan, mintha a Szépség és a Szörnyeteg meséje elevenedne meg újra, egészen más szereplőkkel, egészen más díszletek között, egészen más eseményekkel és végkifejlettel. A szerző egyszerű, mégis zseniális megoldásokkal terelgeti az olvasót először a színház folyosóin, termein és egyéb helyiségein át, hogy aztán szépen lassan levezesse a sötét, titokzatos föld alatti labirintusba, amelyben segítő nélkül egészen biztosan eltévedne, vagy éppen a Fantom különleges kínzókamrájának fogságába esne, és úgy járna, mint a többi arra tévedt gyanútlan áldozat.

A szerző életrajza