FőképCiceróról mindenkinek rögtön az ékesszólás művészete, s többnyire nem a filozófia jut eszébe. Mindez nem véletlen, hiszen ha Julius Caesar egyre erősödő diktatórikus hatalmának nyílt bírálata miatt nem kényszerült volna visszavonulni a közügyektől, Cicero talán sohasem fogott volna filozófiai értekezések megírásához.

Egy vérbeli szónok azonban nem bújhat a filozófus köpönyegébe. Jóllehet a Tusculumi eszmecserét szerzője eredetileg dialógusok sorának szánta, Cicero disputái a Platón közvetítésével továbbhagyományozott szókratészi párbeszédekhez mindössze kezdeti hangütésükben hasonlítanak, ám csakhamar retorikai eszközökkel operáló érvelésekké lényegülnek át.

A hallgató szerepe is teljességgel megváltozik, hiszen Szókratész kérdéseivel nem egyszer a földbe döngölte, mélységesen megalázta beszélgetőpartnerét, hogy általa, saját tévedéseinek felismertetésével mutasson rá az igazságra. Cicero ezzel szemben néhány bevezető kérdés után nyájasan, mintegy balga ifjút oktató ősöreg bölcsként fejti ki nézeteit.

Ám ne higgyük azt, hogy az effajta dialogizálás bármivel is alább való vagy filozófiailag szegényesebb lenne a Platónnál megismert módszernél. Épp ellenkezőleg – Cicero nem csupán saját vélekedését tárja hallgatósága (első fokon beszélgető társa; másodfokon a könyv ajánlásának címzettje, a későbbi zsarnokölő, Brutus; harmadfokon pedig a nagyközönség) elé, hanem négy filozófiai iskola – a platonisták, az akadémikus-peripatetikusok, a sztoikusok és az epikureusok – dogmatikájának bemutatása, elemzése, és az utóbbi bírálata révén jut el sajátlagos világképéhez.

E világkép lényege, hogy az önállótlan, halandó, földi test és az önálló, halhatatlan, isteni lélek dichotómiájából levezethető, hogy megszabadulván a halálfélelemtől, a fájdalomtól, a szomorúságtól, és végül a szenvedélyektől, az erény révén lehetséges eljutnunk a boldogsághoz.
Cicero filozófiája éppúgy rokonítható a korai kereszténységével, mint a keleti – hindu, vagy buddhista – világfelfogásokkal, mégis kétségbevonhatatlanul római tőről fakad. A görögség kicsapongó, a spártaiakétól eltekintve összetartást nem ismerő világrendjével szemben a római birodalmi életforma rendelkezett ugyanis azzal a fegyelmezettséggel és az egyént a közösségnek alávető énképpel, melynek középpontjába az erény, latin szóval a virtus kerülhetett.

A cicerói eszmerendszert alaposabban megismerni vágyóknak érdemes elmélyedniük Havas László értő és információban gazdag utószavában is, melyben a neves klasszika-filológus nem csupán a Tusculumi eszmecsere filozófiájának jelenkori tudásunk jellegéből fakadóan magyarázatra szoruló részleteiről, hanem egyúttal Cicero teljes bölcseleti életművéről szerzett beható ismereteinek esszenciáját tárja elénk.