Főkép

Az 1847. január 16-án született Mikszáth Kálmán viszonylag későn vált országosan ismertté elbeszéléseivel (A jó palócok és A tót atyafiak). Ettől kezdve haláláig töretlen népszerűséget élvezett, stílusa nem csupán az olvasókat, hanem a kritikusokat és írótársait is elbűvölte. Miközben korának minden jellegzetességét papírra vetette (jót és rosszat egyaránt) tartózkodott az ítélkezéstől, és nem győzte kihangsúlyozni vidéki mivoltát (annak ellenére, hogy évtizedekig a fővárosban élt).

Egy paródiához mindenképpen szükségeltetik egy zseniális alapötlet, és Mikszáth egy felülmúlhatatlan húzással nem egy, hanem rögtön kétszáz értetlenkedő vitézt ugraszt ki a sírból, hogy szembesítse őket korának furcsaságaival. Háromszázharminc évi nyugalom után, egy isteni félreértés következtében Gábor arkangyal belelehel trombitájába és ily módon feltámasztja gróf Zrínyi Miklóst, a szigetvári hőst, valamint az ostromban vele pusztult katonáit. Azok kezdetben el sem akarják hinni a történteket, holmi kísérteteket és csodát emlegetnek, de ahogy múlik az éjszaka (a feltámadásra éjjel kerül sor) és megéheznek, kénytelen-kelletlen elfogadják a valót: ismét elő emberekké váltak. A tanácstalanságot Zrínyi szünteti meg, amikor parancsba adja az ellenség felkutatását. Így hát a vitéz had elindul törököt keresni.

Török helyett azonban egy Kiegyezés utáni országot találnak, ahol bár magyarul beszél a lakosság, épületeivel és szokásaival már egy teljesen más világban él. Ráadásul a lelkes utódok nem igazán tudnak mit kezdeni a középkori atyafisággal – és persze fordítva is igaz. Ebből a felállásból aztán számtalan mulatságos (és korjellemző) helyzet kerekedik.

Mikszáth ebben a humoros regényében nem csupán korának képzeletbeli orrát fricskázza meg, hanem sajnos a huszonegyedik századi leszármazottainak is görbe tükröt mutat, mert bizonyos szokásaink (például az országházi politizálás) édeskeveset változott az eltelt évtizedek alatt. Ez a tény nem kisebbíti Mikszáth érdemeit, csak még jobban megerősíti írói nagyságát, egy olyan íróét, akinek a vérében volt az a könnyed stílus, amely egyszerre idézi a mesemondó személyes varázsát és a közvetlen beszélgetés hangulatát.