Főkép

Lengar és Saban az erdőt járva idegen férfira lesz figyelmes. Felszerelése és a testét borító jelek alapján hamar rájönnek, hogy egy Kintiről van szó. Kíváncsian követik – egészen a falu szélén álló Régi Templomig. Itt már nem bírnak tovább kíváncsiságukkal és felfedik magukat előtte.


A súlyos sebekből vérző férfi beszédét nem értik, csupán a szomszéd falu varázslónőjének nevét vélik többször is felismerni. Az idősebb fiú nem vesztegeti az idejét holmi nyelvleckékre – végez a behatolóval. Amikor átkutatják a testet, rombusz alakú aranylemezeket találnak. Kisebbfajta vagyonnak számít ez a szemükben, érthető, ha hajbakapnak a birtoklása miatt.

Az újabb halálesetet (elvégre aranyról van szó) csupán pár falubéli harcos felbukkanása akadályozza meg. A kincs azonmód átmegy közösségi tulajdonba, és hosszas töprengés után a törzsfőnök (aki mellékesen a fiúk apja) úgy dönt: egy részét a napistennek adják. Négy kőoszlopot vesznek belőle a szomszédos faluból, amit hosszas küszködés után hazavonszolnak, és felállítják őket a templomkörben.


Időközben felbukkannak az arany eredeti tulajdonosai is (őket nevezik Kintieknek), akik alkudozni kezdenek kincsük visszaszerzése érdekében. Az egyházi beruházás miatt azonban kénytelenek üres kézzel hazatérni, de látszik rajtuk, hogy nem hagyják annyiban a tulajdonjog ügyét.

Az arany elköltésének módja egyébként a falubéliek között sem arat osztatlan sikert. Az elégedetlenkedők menet közben távoznak, majd a kövek felszentelésének éjszakáján visszatérnek – immáron Kinti harcosok társaságában. A törzsfőnököt megölik, az életben maradottakra pedig szakadatlan háborúk várnak, mivel új főnökük (az „áruló” Lengar) naggyá és rettegetté kívánja tenni a falut. Az aranyból ő harcosokat és fegyvereket vásárol, amivel aztán leigázhatja a környéket.


A nagyravágyó férfiú főpapja (aki egyébként a féltestvére) ösztönzésére megállapodást köt a Kintiekkel: fegyveres szolgálatukon kívül adják neki egyik templomukat, és cserébe visszakapják a kincsüket. Az üzlet létrejön, és évekig tartó küszködés után a templom kék színű kövei „átvándorolnak” a már meglévő négy kő mellé.

Ám hiába Saban és a többiek emberfeletti erőfeszítése, az egész építmény aprónak és szétesettnek tűnik az új helyen. A módosított tervre nem kell sokáig várni: még nagyobb sziklatömböket kell szerezni, amelyek valóban méltók a napisten figyelmére. Megfelelő sziklák azonban csak a szomszéd falu területén találhatóak, és ez bizony újabb háborút jelent. Évekig tartó megfeszített munka, alkudozás és hadakozás után végre felépül a templom, a kőkori Európa legnevezetesebb kultikus helye: Stonehenge.

A szerző szerint valahogy így született meg a könyv borítóján is látható rejtélyes építmény. Cornwell természetesen felhasználta műve megírásához a mai tudomány igencsak hiányos tudásanyagát és a számos elképzelést, feltételezést. Amikor megakadt, segítségül hívta saját fantáziáját. A végeredmény egyszerre izgalmas és informatív, bár én egészen más szókincset és szóhasználatot alkalmaztam volna a kelták esetében.

Kapcsolódó írás:
Christopher Chippindale: Stonehenge – Az ötezer éves rejtély