Főkép

Szerintem nem nagyon van olyan ember, aki valamilyen formában ne ismerné Agatha Christie először 1939-ben (Magyarországon 1968-ban) kiadott, gyorsan klasszikussá váló történetének gyermekmondókáját, ami egy hihetetlenül zseniális írói húzásnak köszönhetően minden szinten a történet vezérmotívumává válik.

„Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.”

Kellemes kikapcsolódás reményében tíz egymásnak idegen ember érkezik az érdeklődés középpontjában álló Néger-szigetre, ahol mindenki óhatatlanul elolvassa a kandalló fölött található ostoba kis rigmust. Ekkor még nem sejtik, hogy milyen hatással lesz életükre (vagy éppen halálukra) az ártatlannak tűnő kiszámolós mondóka. Érdekesség, hogy nem ez az egytelen Christie-krimi, amiben a regény szerkezeti vázát ilyen versike alkotja, hiszen ilyen olvasható az Egy marék rozs, illetve az Öt kismalac című történetekben is.

Látszólag semmi közös nincs a vendégekben, legfeljebb annyi, hogy mindannyian szívesen találkoznának már a sziget titokzatos tulajdonosával, ám az csak nem akar előkerülni, még a pompás vacsorakor sem. Aztán amikor a falakból megszólal a könyörtelen hang, és elkezdi sorolni a jelenlévők múltjában fellelhető sötét titkokat, melyeket mindannyian szívesen kitörölnének onnan, egy csapásra elillan a varázs, és szép lassan átadja helyét a rettegésnek. Főleg azok után, hogy a vendégek a mondókában szereplő módokon kezdenek távozni az élők sorából. Vajon bűneik súlyossága adja haláluk sorrendjét, így aki a legsúlyosabb terhet hurcolja, az szenved a legtöbbet, vagy a titokzatos házigazda (Mr. V. A. Lacky) szeszélyétől függ, ki hány napot tölthet az egyébként csodálatos szigeten?

Megítélésem szerint a regény hangvétele alapvetően eltér attól, amit Christie-től megszokhattunk. Ebben az esetben sokkal több a belső monológ, ami a mondatok hosszúságában és a szóhasználatban is eltér az események olykor kissé szikár leírásától, ráadásul hiányzik a detektív figurája is. Arról nem is beszélve, hogy a „mindenki mindenre és mindenkire gyanakszik” megoldásnak köszönhetően a Tíz kicsi néger műfajilag sokkal közelebb áll a rém-, mint a detektívregényhez.

Hihetetlen, hogy egy több mint hatvan éves történet, amiben nem a halálnemek véres leírásán, nem az öncélú erőszakon, hanem a szereplőkön és magán a történeten van a hangsúly, a mai világban is megállja a helyét. Lehet, hogy egyesek számára kissé porosnak vagy pókhálósnak érződik a sztori, hiszen nyoma sincs benne a modern technikai vívmányoknak, mégis azt mondom, ennek a történetnek még van stílusa.

Legnagyobb sajnálatomra Agatha Christie zseniális regénye sem kerülhette el a megfilmesítéssel járó átalakítást, amelynek során a négerekből indiánok lettek (ez mondjuk bocsánatos, ha figyelembe vesszük az első amerikai kiadás címét - Ten Little Indians -, amit azért kellett választani, mert akkoriban ott az angol címben szereplő nigger szó durva sértésnek számított), a döbbenetes erejű végkifejlet pedig heppiendbe fulladt, így aki olvasta a regényt, az legszívesebben főbe lőtte volna a forgatókönyv íróját és a rendezőt. Hiába, vannak még büntetlenül elkövethető gonosztettek.

A címekről jut eszembe: angol nyelvterületen manapság már a mindenféle kompromisszumot magában hordozó harmadik cím, az And Then There Were None / És végül senki nem maradt használatos, így senki ne csodálkozzon, ha jelen kötet esetében is ez szerepel eredeti címként.

Mivel a regény megjelenése pillanatától hihetetlen népszerűségnek örvend, nem csoda, hogy számtalan feldolgozás készült már eddig is, és készül belőle jelenleg is, sőt, szerintem fog a jövőben is. Ez persze nagy valószínűséggel azzal fog járni, hogy minden esetben egy kicsit máson lesz a hangsúly, figyelembe véve az éppen aktuális társadalmi normákat, illetve a célcsoport elvárásait, igényeit.

 

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz

Agatha Christie képregények

Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november