Főkép

Előre szólok, hogy akinek egy kicsit is érzékeny a gyomra, közvetlenül evés után ne olvassa a könyvet, de ha elkezdte, bírja ki az első harminc oldalt, utána már nem csodálkozik semmin. Ugyan nincsenek a regényben kifejezetten undorító részek, de a szövege meglehetősen naturális. Ilyen bevezető után furcsán hangzik, de érdemes elolvasni – és nem a szókimondó szövegek miatt.

A regény egy egyetemi félévről szól nagyon sok ember szemszögéből. Igazi főszereplő nincsen, mindenki, aki megszólal, ugyanolyan súllyal szerepel a történetben, és persze senki sem fogja vissza magát. Igazából erről szól a regény. Hogy milyen az, amikor az emberek valamilyen értelemben az otthontól (a szülői szigortól) távol úgy igazából eleresztik magukat. Akinek nincsenek élményei a nappali tagozaton történő egyetemre „járás”-ról, azoknak furcsának tűnhet egy kicsit, nekem vannak, ez tényleg ilyen. Kis hazánkban persze - amikor még én „jártam” - ennyire nem volt elterjedt a drogozás, de lehet, hogy ez azóta már ez is megváltozott. (Aggódó szülők megnyugtatása végett biztosan nem változott, az egyetemen a gyerek okosabb lesz és mindig tanul).

Az előadások anyagai nem szerepelnek, mint ahogy kevés momentum utal arra, hogy a szereplők azokat ténylegesen látogatnák, de az izgalmas dolgok úgyis esténként történnek. Nem kell feltételeznünk, hogy valóban ilyen egy nappali egyetemista élete, mert a könyvnek nem célja, hogy részletesen bemutassa az ilyenek életét. Elsőre egy nagy káosz az egész, és ez az érzésünk a regény végére sem tűnik el. Ha végiggondoljuk, itt élni vágyó fiatalok vannak, akik valahogy mindent próbálnak belezsúfolni a nap 24 órájába. A könyv szempontjából lényegtelen hogy ez valóban egy egyetem keretein belül történik. Megdöbbentőnek tűnhet az a tempó, ahogy szereplőink élnek, de ha komolyan meggondoljuk, mi sem voltunk mások annak idején. (Jó, ez az annak idején nem is volt messze, meg van akinek, mint például nekem is, ezek az idők el sem múltak még igazán.)

Mégsem irigyeljük ezeket a fiatalokat, akik két végén égetik a gyertyát, és éjszakánként egyik buliból a másikba támolyognak. Valahogy olyan szánalomra méltóak, persze fiatalok, és ezzel tisztában is vannak, ezért sajnálják is magukat rendesen. Igazán érdekes attól lesz a könyv, ahogyan egy-egy esemény, történet, vagy buli szálai kibomlanak és szép lassan rádöbbenünk, hogy ilyenek velünk is megestek. Ráadásul az író minket annyira nem von bele a történetbe, így szinte páholyból nézzük, hogy az A lány szerelmes B fiúba, akinek tetszik C fiú és D lány is, akinek meg B fiú tetszik igazán, de legbelül E fiúba szerelmes. Akkor döbben rá az ember, hogy milyen „koros”, amikor felfedezi, hogy az ilyen történetek neki már maximum nosztalgikus jellegűek lehetnek.

Jó elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt azért, mert ha már elmúltak azok a szép idők, rádöbbenünk, hogy milyen jók is voltak, másrészt a regény végén enyhe megkönnyebbüléssel a hangunkban azt mondhatjuk, hogy mi már ezen túl vagyunk. Ha viszont még nem múltak el azok a szép idők, akkor pedig azért jó elolvasni, hogy egyazon dologról még azok is, akikről úgy gondoljuk, hogy ismerjük őket, mennyire másképpen vélekednek.
Nem Ellis lenne az író, ha nem lenne tanulsága a könyvnek, ami kb. annyi, hogy a félév végére úgyis minden jelentőségét veszti. Magyarul: ha valami elmúlik már nem érdemes rajta tovább rágódni, ha meg valami még nem következett be, nem érdemes rajta izgulni, hiszen a félév végére úgyis jelentőségét veszti. (Aggódó szülőknek: A vizsgajegyek természetesen nem tartoznak ebbe a kategóriába, azokon igenis aggódunk.)

A szerző életrajza