Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Dunkirk (film)

Christopher Nolan Hollywood jelenleg talán legegyedibb rendezője, akinek sokan – köztük én is – lelkesen várják az újabb filmprojekjeit, mert a neve szinte mindig garancia egy minőségi és okos mozifilmre, valamint újító ötletekre. Amikor Nolan bejelentette, hogy a dunkerque-i csatát követő Dinamó-hadműveletről készít filmet, kifejezetten csalódott voltam, mert Nolantől megszoktam, sőt, el is vártam a filmes kereteket feszegető, mind-fuck történeteket, és a Dunkirk egyáltalán nem ilyennek tűnt, mindössze egy újabb háborús filmnek.

 

Nos, a Dunkirk a háborús téma ellenére ugyanúgy szétrúgja a megszokott filmes kereteket. Egyáltalán nem használja a megszokott kliséket, ellenben kísérletezik, idősíkokkal játszik, eközben a szereplők alig szólalnak meg, de valami olyan filmélményt ad, ami teljesen más, mint bármi, amit a nyári blockbuster szezonban látni lehet: zsigeribb, ezerszer erőteljesebb, nyomasztóbb és feszültebb is egyben. Mindezt úgy teszi meg, hogy a főszereplők nem akarnak jópofáskodni vagy viccelődéssel közelebb kerülni a nézőhöz – egy részük mindössze túlélni akar, mások pedig csak teszik a dolgukat, a kötelességüket, vagy amit a lelkiismeretük diktál. Nincs pátosz, hősiesség, önfeláldozás, legalábbis a klasszikus értelemben, mégis átérezzük minden karakter történetét.

 

Négyszázezer angol katona reked a dunkerque-i (angolul Dunkirk) partszakaszon, és várják a hazatérést. Csakhogy a levegőben német vadászgépek és bombázók köröznek, a La Manche csatornában tengeralattjárók cirkálnak, a parton túl pedig a német lövészek állnak lesben. A helyzet kilátástalan, négyszázezer ember pedig csak egyet akar: hazajutni az alig néhány tucat kilométernyire lévő Angliába. Két fiatal katona a partról mindenáron megpróbál feljutni az egyik haza induló hadihajóra, egy rajnyi Spitfire-pilóta megpróbálja feltartóztatni a szoros felett portyázó német repülőket, és megvédeni az átkelő hajókat, közben pedig egy idős angol úr a fiával és egy ismerős helyi kölyökkel Angliából Dunkerque-be indul, hogy segítsen a mentésben.

 

A film szerkezete három idősíkot követ, amelyek a film csúcspontján érnek csak össze. Ez az idősíkokkal trükközés úgy tűnik, lassan minden Nolan-film védjegyévé válik, azonban itt sem öncélú, hanem egy okosan kitalált forma a három szál egybeterelésére. A Dunkirk akciófilm, egy és háromnegyed órányi dübörgő feszültség, ahol közelről érezni a lecsapó német vadászgépek fülsértő sivítását, a zuhanó bombák fütyülését és robaját, a Spitfire-ök Rolls-Royce motorjának hangját. Eközben CGI-t alig találni, még a parton rekedt emberekhez is inkább rengeteg statisztát béreltek fel, plusz kartonpapírból gyártottak további katonákat a tömeg növelésére, ahogy a repülőgépek és a hajók többsége is valódi. Nolan kedvenc zeneszerzője, Hans Zimmer ezúttal egy egyáltalán nem fülbemászó, de a filmhez félelmetesen passzoló, nyugtalan, lüktető és sivító zenét komponált, amely tökéletesen támogatja a rendezői koncepciót, és járatja csúcsra a folyamatos feszültséget.

 

Színészi alakításokról a klasszikus értelemben nehéz beszélni, többségüknek az arcával, a tekintetével kell érzéseket közvetítenie. Fionn Whiteheaden túl leginkább Mark Rylance-nek, a kötött mellényes és nyakkendős hétvégi hajósnak jut komolyabb szerep, míg Tom Hardy profin hozza A sötét lovag: Felemelkedésből Bane-nél is minimalistább szerepet. Néhány mondat, a játékideje kilencven százalékában csak a szeme látszik, így kell érzelmeket közvetítenie – de Kenneth Branagh és Cillian Murphy is csak néhány mondatnyi, de hangsúlyos mellékszerepet kap. Nincs is szükség többre.

 

Nagyon kemény film ez, és úgy kemény, hogy egyáltalán nincs jelen a háborús filmekre jellemző naturalista ábrázolásmód, vért is szinte alig látni, mégis alig kaptam közben levegőt, és ha meghallottam az újabb sivítva közeledő vadászgépet, ökölbe szorult a kezem. Egyvalamibe tudok talán csak belekötni, amely azonban a koncepció része volt: a film közepénél egy időre azt éreztem, hogy a székhez préselő akciók és kétségbeejtő helyzetek ellenére távol kerül tőlem a film. De ez néhány perc után megszűnt, ahogy a szálak kezdtek összeérni, a karakterek eddigi jelenetei pedig beérni, hogy aztán eljussunk a katarzishoz.

 

Korai még leírni, hogy az év legjobb nagyköltségvetésű filmje, mert még messze az év vége, de hogy ez a film napok múlva is a néző fejében fog motoszkálni, az biztos, márpedig ez a kivételes alkotások védjegye. Christopher Nolan az eddigi életművéhez képest ezúttal egy teljesen újfajta filmélményt hozott össze: az idő majd eldönti, hogy hova kerül a Nolan-életműben, de azt hiszem, nálam a legjobb kettőben van – bár hogy melyik helyen, ahhoz még kicsit ülepednie kell...

 

Egy biztos: az ilyen filmekért érdemes igazán moziba járni. Sőt, az ilyen filmekért érdemes egy IMAX-moziba is elmenni.


Markovics Botond - 2017. július 19.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!