Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Szerkesztőségi különvélemény – Kaliforniai álom

Ritka az, hogy egy musical ilyen sok embert megmozgasson – ez még akkor is meglepetés, ha az a Damien Chazelle rendezte, aki két évvel korábban a Whiplash-sel elég sokakat lenyűgözött. Ezúttal egy klasszikus szerelmes történetet mutat be, tele varázslattal, romantikával, zenével, tánccal – csodálatos stílusa pedig egészen a legnagyobb díjakig röpítette. 14 Oscar-jelölés még akkor is nagy szó, ha nem tudjuk, hogy végül hányat fog megnyerni (bár jelenleg sokan úgy gondolják, hogy számos „kisebb” kategória mellett a „legjobb filmnek” járó aranyszobrot is hazaviheti), s ha nem tesszük hozzá, hogy mindez idáig ennyi jelölés összegyűjtése csupán a Titanic és a Mindent Éváról című alkotásoknak sikerült.

Az ekultura.hu szerkesztőségében mindeddig nem született önálló ajánló a filmről, ezért inkább úgy gondoltuk, hogy többen is elmondjuk a véleményünket róla: mi így éltük meg a Kaliforniai álmot.

 

Dr. Benkő Marianna

 

A La La Land számomra egy varázslatos, felemelő, ugyanakkor szomorkás filmélmény volt. Egy olyan, ami után dudorászva, tánclépésekben sétáltam haza a havas városban. Ami abszolút eltávolított a mindennapi gondjaimtól, egyúttal rengeteg mindent felidézett benne: régi döntéseket, reményeket, csalódásokat, amik lehet, még fájnak, de mégis melengetnek, mert ezek tettek azzá, ami ma vagyok.

 

Egy nagyszerű musical, ami emellett valahol óda Los Angeleshez és a filmekhez, de minden varázslatával együtt is nagyon mindennapi témákat dolgoz fel: a párkapcsolatot, az álmaink megvalósítását, a megalkuvásokat. Azt, hogy néha nem elég szeretni valakit, mert hiába emel fel a másik, mégis tovább kell lépni. A La La Land nem a mi világunkban játszódik, sokszor inkább mesére hasonlít, mégis megszólít. Az illúziót a csodás, egységes látványvilág, a remek színek és zenék együtt keltik, az alakítások pedig megmutatják a csillogás mögötti emberit. Tökéletesen megkomponált, szemet gyönyörködtető csoda, ami miatt megéri, hogy hagyjuk elvarázsolni magunkat.

 

Hegyi Zoltán Imre

 

Kacsints, harmincas évek – azoknak a zenés-táncos filmeknek volt örök témája az amerikai álom kezdő színésznő módra, párolt zongoraszólóval és látványszósszal. Azok a filmek játszottak a kezdő zenész lehetetlen vágyával, hogy úgy szóljon a hangszerén, ahogyan szeretne. Szórakoztatóipari karrierálmok voltak, könnyed szerelemcsavaros játékba tekerve, féknek beillesztett bájos, félreértésekből gyúrt középfordulattal – engedd el magad, ennek a történetnek biztosan jó vége lesz. Mert ezeknek a történeteknek mindig jó a vége, hiszen a beteljesült álmokról szólnak...

 

Aztán ez a film megmutatja beteljesült álmokat, ahogyan találkoznak, ahogyan köszönnek egymásnak, a végén, a legtisztább módon. Ott ültem egy moziban egy kellemesen sokrétegű, jellegén számtalan módon túlmutató kedves zsánerfilmben – aminek tényleg jó vége lett, mert egyszer csak észrevetette velem: valóban nagy film. Amikor az álmai bárjában házigazdaként tündöklő zongorista eljátssza a lehetett volna másként kiteljesülését a férje oldalán tündöklő filmcsillagnak. Átnyújtja neki, és nekünk, nézőknek a legszebb ajándékot, azt mondja neki és nekünk: „én vagyok a hibás. Csinálhattam volna másképp, kerülő utak nélkül, látod, itt rontottam el, meg itt, meg itt – látod, most itt ülök a zongoránál, kiteljesítem a dallamot, amit ismersz, neked teljesítem, meg a többinek, köztük a melletted ülő férfinak. Holott ülhetnék melletted én is, ha nem választok kerülőutakat. Ha hiszek magamban annyira, amennyire te hittél bennem.”

 

Nagyszerű volna, ha így támadnának fel az álomgyár egykori álmai. Ha már nem vagyunk meg nélkülük...

 

Markovics Botond

 

Már a nyitójeleneténél éreztem, hogy a La La Land teljesen más csatornákon keresztül hat, mint az átlag mozifilm. Olyan, akár egy érzelmi hullámvasút, amelynek nem tudni, mi vár a végén.

A musical halott mozis műfaj, régen eljárt felette az idő, de Damien Chazelle úgy reformálta meg, hogy 2017-ben is működik, mindeközben végig ügyesen egyensúlyozott a musicales giccsesség és a komoly dráma határán. Ugyan ezt a fajta karrier/párkapcsolati történetet számtalanszor láttuk már, de nem biztos, hogy ennyire érzékeny tálalásban, ilyen katartikus befejezéssel.

Egy musicalt számtalan módon el lehet rontani, a legkönnyebben azzal, ha a zenéje csak egy kicsit is a közepes felé hajlik. A La La Landnek azonban a zenéje is tökéletes.

 

Sárpátki Ádám

 

A La La Land egy fontos film, és még általában azok is élvezik, akik egyébként nevetségesnek tartják a musicaleket. Azt hiszem, ennek két fő oka lehet: Ryan Gosling és Emma Stone fantasztikusan jól működő, a hollywoodi nagyokra hajazó párosa, valamint Justin Hurwitz igazán fülbemászó zenéje.

 

A La La Land felidézi az amerikai zenés filmek aranykorát, Ginger Rogers, Fred Astaire, Gene Kelly filmjeit – a klasszikus musicaleket, amelyeknek ma már nincs igazán divatja. És ami még ennél is lényegesebb, ez az egész nem válik egyszerű utánzattá vagy céltalan nosztalgiázássá, hanem megáll a saját lábán, ám ehhez az kell, hogy a színészek, a forgatókönyv, a rendező, a zene és az operatőri munka tökéletes összhangban legyenek. A végeredmény így válhat, és így is vált egy nagyon is élő, sodró, humoros és drámai szerelmes levéllé, amit Los Angelesnek és a nagy álmoknak írtak.

 

Szabó Dominik

 

Szeretném azt mondani róla, hogy blöff volt, de túlzás lenne: a Kaliforniai álom pontosan megvalósította azt, amit akart; semmivel sem kínált többet, mint amennyit utána adott. A kérdés számomra sokkal inkább az, hogy elég-e nekem, amit adni akart. Elég-e nekem, hogy azt figyeljük, amint Hollywood újfent ajnározza magát, még ha ilyen veszettül hangulatos és szórakoztató módon is teszi. Elég-e az, hogy Damien Chazelle fog egy ideje jócskán (szerintem joggal) elhanyagolt műfajt, amit aztán megpróbál átírni a XXI. századra, de úgy, hogy azon túl sok mindent nem változtat. Elég-e az, hogy révedezünk Ryan Gosling és Emma Stone bájos párosának tettein, szimpatikus dalolászásán és táncmozdulatain, miközben valójában semmi igazán megragadó nem történik.

 

Mire leírtam az utolsó mondatot, meg is találtam magamban a választ: én nem érzem elégnek. Félreértés ne essék, a Kaliforniai álmot szerethető és szép filmnek tartom, amiben tökéletes átjön, hogy Chazelle mennyire jól érti már most is a filmművészetet, de ennél nem többnek. Aznap este még kedélyesen bandukolok haza, de másnapra már semmire sem emlékszem az élményből, legfeljebb arra, hogy egyszer jó volt megnézni. De nem gondolom azt, hogy újramelegített paneljeitől, túl sokszor megrágott gondolataitól és nem épp eredeti látásmódjától oly sokat kaptam. Amiatt meg kifejezetten szomorú vagyok, hogy megismétlődik a The Artist – A némafilmes esete (egyébként is elég sok hasonlóságot látok a két filmben), és újfent felülünk a kissé üres nosztalgiavonatra.

 

Szabó Sarolta

 

Hollywood-i álomgyár – hány meg hány történettel találkoztunk már, ami arról szól, a csillogó felszín ellenére micsoda áldozatokat, verejtéket és könnyeket kíván már csak az is, hogy valaki egyáltalán megpróbálhasson a részesévé válni! A megszámolhatatlanul sok regénynek, filmnek, hírességek életrajzának köszönhetően a kálvária már nekünk is a könyökünkön jön ki. Az, hogy a Kaliforniai álom ennyire szemtelenül sikeres lett, sok mindennek köszönhető, de a sztori akár kárára is válhatott volna a filmnek. Ahhoz, hogy komolyan vegyük két a köztudatba betörni próbálkozó fiatal művész történetét (erőfeszítéseiket persze siker koronázza, de ez előre borítékolható), először is kell két remek színész. Bár Emma Stone messze van a hagyományos hollywoodi dívától, ezt a szerepet mintha rászabták volna, ennek megfelelően borzasztóan szerethető; Ryan Goslingról pedig már évek óta meggyőződésem, hogy egyszerűen nincs karakter, amit ne tudna eljátszani. A játékukhoz a képi világ, a díszletek, a látvány már csak hab a tortán – egyszerűen nem nagyon van kritizálható elem ebben a filmben. A célja nem is az, hogy gondolkodjunk, hanem hogy érezzünk, a zenei betétek pedig eszközök ehhez: az első dalt leszámítva popos stílus helyett inkább visszafogott, személyes darabok ezek, amelyekben nagy szerepet játszik a dalszöveg is, és garantált, hogy hetekkel a film megnézése után is dúdolgatni fogja őket a néző.

 

A lényeg tehát nem a mondanivaló a Kaliforniai álomban, hanem a mód, ahogy mindezt elmondja. A történet törvényszerű fordulatai közül a legmegindítóbbak nem is a sikerhez, hanem a kudarchoz és a kétségekhez kapcsolódnak, és – hogy így a végére az eddig említett egyetlen negatívum tekintetében is megcáfoljam saját magam – a forgatókönyvíró az előre sejthető happy endben is megtalálta a módját, hogy összefacsarja a szívünket, ezzel egyértelműen megteremtve a film legértékesebb momentumát.

 

Mit is tagadjam, pityeregve jöttem ki a mozi teremből, és könnyedén tudnám még legalább százszor megnézni.

 

Takács Gábor

 

Végig kell néznem egy ötvenes évekből itt ragadt musicalt? Ezt gondoltam a Kaliforniai álom első jeleneténél. Tisztázzuk: én utálom a musicaleket. Egyszerűen nem bírom nézni, ahogy emberek a legváratlanabb pillanatokban jól megkoreografált tánc közben dalra fakadnak. Ennél én sokkal földhözragadtabb vagyok. De ennek a filmnek mégis sikerült levennie a lábamról. Ehhez pedig három dolog kellett: a főszereplők, a jól adagolt jó zene és az apró összetevők. Kezdjük az elején: órákig el tudtam volna nézni, ahogy Emma Stone és Ryan Gosling lassan egymásba szeret. Napokig. Még akkor is, ha Stone karaktere nem túl erős, Goslingé meg itt-ott kissé bugyuta (és nem mindig illik ehhez a fickóhoz). Sajnos mondjuk konfliktust is kellett a filmbe rakni, ami nem skerült tökéletesen, és ennek pont a szereplők látták kárát.

 

Viszont ott volt a zene: jazz. Persze, a betétdal is jó, meg a többi is, de a jazzes futamok mindent vittek, ráadásul jól helyezték el ezeket a filmben. (És ilyenkor bánom, hogy nem tudok zongorázni.) Ami pedig az apró összetevőket illeti, azok tartották össze számomra az egészet. A film egyrészt arról szól, hogy döntened kell, melyik álmodat váltod valóra. De mind a szereplők, mind a film egy tradicionális, régi valamit (színjátszás, jazz, musical) elevenít fel, próbál élettel megtölteni és a modern világba illeszteni. A jazzel kapcsolatos eszmefuttatások tökéletesek ebből a szempontból. Szóval ez nemcsak egy szerelmes film, egy feelgood mozi vagy egy kicsit pityergős történet az álmokról, hanem elbújva valami sokkal metább. Mondjuk nagyon elbújt, ezt sajnálom. De azért, bár nem tökéletes, működik. Nézzétek meg!


ekultura.hu - 2017. február 13.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Damien Chazelle) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!