Főkép

A 15. századi Andalúziában a templomosok harcban állnak a török seregekkel – ám a tét valójában az Édenkert Almája, amit a templomosok minden áron meg akarnak maguknak szerezni. Az Almát az asszaszinok védelmezik, egy titkos orgyilkos-szekta, akik akár az életüket is feláldoznák védelmében. Vezetőjük, Aguilar egyik leszármazottja Cal Lynch (Michael Fassbender), akit 2016-ban gyilkosságért kivégeznek. A halálos injekció azonban csak a látszat, valójában egy titkos létesítménybe szállítják, ahol a templomosok információt szeretnének kinyerni a génjeiben rejtőző emlékekből. Egy Animus nevű gép segítségével Cal belép ősei emlékei közé, és újraéli Aguilar 15. századi kalandjait – és ezáltal az egész emberiség sorsa az ő kezébe kerül...

 

Azt hiszem, eddig még nagyjából érthető a cselekmény, de ha elkezdek beszélni arról, hogy az Almában megtalálható a kulcs az emberi szabad akarathoz, és ezt bizony nem mindenki jó célra akarja felhasználni, akkor egyre zavarosabbá válik a helyzet. Történetesen ugyanis van, aki az erőszakot irtaná ki az emberekből, mint a Callal dolgozó tudós (Marion Cotillard), de olyan is akad, aki inkább uralkodna az emberek felett (Jeremy Irons). És persze a titkos létesítményben nemcsak Cal az egyetlen Animus-alany, az egykori asszaszinok leszármazottjai is a maguk terveit szövögetik... Ahogy egyre mélyebben belebonyolódunk a motivációk és célok hálójába, hamarosan nekünk is fel kell tenni azt a kérdést, ami Calban is felmerül a film fele környékén (megadva ezzel az Assassin’s Creed kulcsmondatát, amit mostantól mindenki emlegetni fog): mi a fene folyik itt?

 

Nem tudom, meglepődünk-e még azon, hogy egy videojáték filmes adaptációja hagy némi kívánnivalót maga után. Az elmúlt években sorra hasalnak el a jobb-rosszabb próbálkozások, és bár nagyon szerettem volna azt mondani, hogy az Assassin’s Creed nem lesz egy közülük, sajnos ilyet nem mernék kijelenteni. Pedig amikor gyakorlatilag újra összetrombitálták a Macbeth teljes stábját, még reménykedtem a kiemelkedő végeredményben – így is kiemelkedik, ám inkább furcsaságának köszönhetően, mintsem zsenialitásával. Az Assassin’s Creed egy nagyon furcsa film lett: legfőképpen azért, mert nem is igazán film. Leginkább pár ügyesen elkészített gameplay-videóra emlékeztet, amit valaki összevágott egy rajongói alkotással. Az előbbit jó nézni, de jobb lett volna, ha az utóbbi bele sem kerül... Persze ha kevésbé akarok negatív lenni, akkor inkább úgy fogalmazok, hogy az Assassin’s Creed valójában két film. Az egyik veszettül szórakoztató, míg a másik ritkán okozott örömöt.

 

Nem nehéz kitalálni, hogy leginkább a jelenbeli cselekménnyel volt gondom (vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy annak hiányával?). Folyamatosan azt éreztem, hogy erőlködnek a készítők. Erőlködnek azon, hogy összetett rejtélyeket írjanak (szerintem sikertelenül); erőlködnek azon, hogy legyenek benne fordulatok és izgalmak (szerintem sikertelenül); erőlködnek azon, hogy nagy, drámai mondatokat adjanak a szereplők szájába (ez sikeres, viszont így szabályosan fájtak a dialógusok). Hiányoltam az érdemi fókuszt, hiába zavarják le viszonylag gyakran a kötelező koncepció- és világismertetést, valahogy mégsem értjük meg, hogy mi folyik itt. A karakterek mintha csak valami légüres térben mozognának, nem értjük a döntéseiket és a motivációikat (különösen Marion Cotillard figuráját tette tönkre mindez). Így pedig hiába vannak jelen Hollywood neves és elismert színészei (szegény Charlotte Rampling!), ezt még ők sem tudják élettel megtölteni.

 

Amikor viszont visszatérünk a múltba (amolyan flashbackként, ami akár még ötletes is lehetett volna a játék pont ellentétes narratívájával összehasonlítva, hiszen ott a „jelen” csak körítés a lényeghez képest), hirtelen mintha egy teljesen más filmet néznénk. Aguilar és társainak harcát (merthogy szinte csak akció van a múltban) elképesztően jó nézni: folyamatosan pörög, lüktet az egész, igazi adrenalinbomba, amiben egy pillanatig sincs megállás. A látványosan, de mégis hitelesen megkoreografált akciójelenetekben remek érzés elmerülni – persze főként menekülnek és menő stílusban gyilkolják egymást a szereplők, de talán pont ettől lesz ennyire szórakoztató. Érdekes módon még a karakterdráma is jobban működött itt: nem volt persze túlbonyolítva, de sokkal inkább éreztem a szereplők közti dinamikát, mint a jelenben. Külön öröm, hogy nem felejtettek el emlékezetes zenét írni a filmhez (Jed Kurzelnek jár a dicséret), ráadásul kitűnő a fényképezés, részben annak is köszönhetően, hogy Adam Arkapaw nagyon ügyesen másolta a videojátékos beállításokat és kameramozgást.

 

Furcsán kettős film az Assassin’s Creed. Egyfelől fogtam a fejem néhány jelenet közben, és szívem szerint a jelen történéseinek háromnegyedét kivágtam volna; másfelől meg idén nem szórakoztam még ilyen jól moziban. Az utóbbinak köszönhetően viszont egyáltalán nem bántam meg a rászánt időt – tényleg, tanítani valóan profi és magával ragadó volt minden akciójelenet. Márpedig egy Assassin’s Creed-filmre ezért ül be az ember, nem?