Főkép

Amikor kifele sétáltam a moziból, azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon mennyit is számíthatnak a körülmények egy film „tetszési indexében”. Nekem ugyanis nincs olyan szerencsém, hogy egyes alkotásokat rögtön Cannes-ban láthatok, ezer filmrajongóval együtt, akik hangosan fejezik ki az érzelmeiket, na és persze azt, hogy mennyire tetszett az adott mű. Talán emiatt kicsit túlzottak is lettek az elvárásaim, elvégre sokáig csak arról lehetett hallani, hogy a Toni Erdmann mennyi lelkesedést és pozitív visszajelzést váltott ki a cannes-i nézőkből. Nekem viszont maradt az általam ugyan kedvelt, de mégis meglehetősen underground mozis jellegű Cirko, egy teremnyi kissé álmos újságíróval, ráadásul mindez két nappal a letaglózó Ernelláék Farkaséknál után. Innen szép nyerni! Hogy ezek után a Toni Erdmann mégis pozitív élményként maradt meg bennem, az már rögtön a filmet dicséri...

 

Pedig azért az első óra alatt még igencsak kételkedtem. Nézem ezt az idősödő, nagydarab, német apát (Peter Simonischek), amint amolyan örök bohócfiguraként erőlteti a nem túl erős poénjait (éppen csak a fingópárna hiányzik – tízből egy talán még talál is, de inkább csak mindenki feszeng, vagy néha illendőségből elmosolyodik), aztán amikor kiderül, hogy a hazájától távol élő és dolgozó lánya (Sandra Hüller) után utazik Romániába, a kezembe temetem az arcomat, és magamban felkiáltok, hogy én most tényleg ebből akarok 160 percet végignézni?! A jelenetek többsége inkább kínos, mint vicces (persze abból is akad pár, de azért nem véletlenül hallani ritkán a német humorról), az apa és lánya kapcsolata sem tud igazán megérinteni, sőt, inkább fáraszt, ahogy kerülgetik a problémákat. Az első bő másfél órát úgy nézzük végig, hogy minden komikus elem a mindennapokból fakad, nem válik szélsőségessé, emiatt igazán nevetségessé sem. De akkor miért is jó film a Toni Erdmann?

 

Legfőképpen azért, mert egy idő után színre lép ő maga, mármint Toni Erdmann. Az apa a kínosan sikerült látogatása után (ami több galibát és kellemetlen percet okozott, mint pozitív eredményt) ugyanis nem megy haza, mint ahogy megígérte a lányának, inkább felveszi a műhajat, berakja a műfogsort, és átváltozik Toni Erdmanná – és ebben a szerepben kezd el egyre több helyen feltűnni a lánya életében. Ezzel pedig lassan én is azon kaptam magam, hogy érdekel ezeknek a figuráknak a sorsa, és kezd megragadni ez a nagyon furcsa egyveleg. Annyit figyeljük a csetlő-botló alakokat, a kínos-kellemetlen, már-már vicces szituációkat, hogy óhatatlan is megszeretjük ezt a zavarba ejtő filmet. Talán nem válik szívszorítóvá, talán nem fogunk minden jeleneten térdcsapkodva nevetni, de a Toni Erdmann nem is ilyen vígjáték: sokkal inkább az a fajta dramedy, amit egyszerűen jó nézni, 160 perc ide vagy oda.

 

Végül aztán az elborultan abszurd helyzetek is megérkeznek, de itt sem „személytelenül” nevetsz. Ez nem az a fajta amerikai stílus, amikor a másfél órás vígjátékokban látunk vicces helyzeteket és eseményeket – itt borzasztóan sokat számítanak a karakterek, akik „elkövetik” őket. Megértjük érzéseiket, átérezzük problémáikat, és talán itt látszik leginkább, hogy nem teljesen felesleges végignézni az előtte lévő 100 percet: mert a humor mögött ott van a figurák lelke, ez pedig minden abszurd pillanatnak újabb jelentésréteget kölcsönöz. Talán leginkább a végére érik be mindez, hogy aztán tényleg úgy távozzunk a moziból, valami nagyon különlegeset láttunk.

 

Egyfelől kínos, fárasztó és nagyon hosszú; másfelől magával ragadóan vicces, szerethető és őrült: ilyen a Toni Erdmann. Azt azért nem állítanám, hogy mostantól rohanok minden német vígjátékot megnézni, de ha bárki kedvet érez az európai mozik iránt, nem fog benne csalódni. Persze én meg nagyon kíváncsi lennék, hogy egy másik, netalán amerikai (de független!) rendező milyen filmet készített volna egy ilyen alapanyagból, no meg arra is, hogy milyen élmény lett volna számomra akkor, ha én is Cannes-ban látom. Ez már sosem fog kiderülni, de talán nem is baj. A Toni Erdmannt azért még így is megéri a megnézni.