Star Trek: Mindenen túl (film)

A Star Trek: Mindenen túl jó pár logikai furcsaságot és kérdést felvet, itt-ott még a történetet is érheti panasz. De tudjátok mit? Ez egy cseppet sem fog érdekelni benneteket, amikor ott ültök a nézőtéren, mert ez a film annyira dinamikus és magával ragadó, hogy hasonlót Star Trekben még nem is nagyon láttam eddig. Ez egy nagyon király mozi lett!

Szerencsésen elrugaszkodunk a „Kirk (Chris Pine) forrófejű, fiatal parancsnok, a legénységgel még csak összerázódnak, Spockkal (Zachary Quinto) pedig meg sem képesek egymást érteni” síkról, ami a 2009-es rebootolt filmváltozatban még elment, a második mozinál viszont már unalmas volt. Mostanra ugyanis eljutottunk a klasszikus sorozat alaphelyzetéhez: az Enterprise három éve járja a mélyűrt, új planétákat fedez fel, és igyekszik elsimítani a konfliktusokat az idegen civilizációk között. Ám amikor egy rövid pihenőre a Yorktown Föderációs bázisra érkeznek, kiderül, Kirk kapitány a parancsnokságról való lemondáson gondolkodik. Ekkor érkezik az űrállomáshoz egy ismeretlen hajó, aminek utasa a Csillagflotta segítségét kéri. Csak Kirk és az Enterprise legénysége képes behatolni a csillagködbe, aminek a mélyén megtámadja őket egy idegen hajóraj...

A történet nem tartogat hatalmas csavarokat, utólag visszagondolva minden a bejáratott sémák szerint alakul, ami viszont mégis megmenti az egészet, az a szereplők és a film dinamikája. Mint említettem, itt már egy összeszokott, rutinos legénységet látunk, egy kellően komoly parancsnokkal, aki végre valóban érthető, átélhető dilemmákkal küszködik, ahogyan Spock is. Én magam is meglepődtem, hogy Kirkből egy rétegzett figurát sikerült kreálni, aki a játékidő végére felismeri, hogy legnagyobb hibája – a forrófejűsége – egyben a legjobb tulajdonsága is, hiszen ez a kalandvágy viszi előre őt és a legénységét.

A többi szereplővel való viszonya is jól felépített, ahogyan a legénység is remekül működik. Különösen jó látni, ahogy Bones doki (Carl Urban) és Spock bajtársiasan civódnak, vagy ahogyan a nemrég tragikus módon elhunyt Anton Yelchin által megformált Chekov bizonyítja be újra és újra a kapitánya mellett, hogy méltó a tisztségére. Simon Pegg jutalomjátékáról pedig már nem is beszélek, biztos vagyok benne, hogy direkt írt ennyi remek poént a karakterének. Kicsit Uhura (Zoe Saldana) és Zulu (John Cho) figuráját éreztem háttérbe szorulva, de lássuk be, sok egy hét fős legénység – és akkor az új karakterekről szót se ejtettünk, például a főgonosz Krallról, aki a film végén kellemes meglepetést okoz azzal, hogy kiderülnek a motivációi. Ez pedig nem hatott erőltetettnek, mint mondjuk a korábbi filmekben, ami nálam külön plusz pont. Egy szó, mint száz, végre egy hihető szereplőkkel és jó karakterdinamikával rendelkező Star Treket láttam.

Ez pedig csak még jobban kiemelte, mennyire remek akciómozi is lett a Mindenen túl. Tudom, hogy a keményvonalas Star Trek rajongók ennek hallatán döntik el, hogy utálni fogják a filmet, de azt javaslom, hogy vetkőzzék le az űrcsaták és kézitusák iránti ellenszenvüket. Mindenki aggódott, hogy mit kezd egy alapvetően inkább morális oldaláról ismert sorozattal az akciófilmes Justin Lin. Jelentem: akciófilmet csinált, de mindezt lélekkel töltötte fel. Igen, emberek millióinak a megmenekülése a tét, igen, sokszor követhetetlen egy-egy harcjelenet koreográfiája (különösen 3D-vel, emiatt nem is ajánlom feltétlenül ezt a verziót), mégis mindennek helye van. A különféle epizódok jól épülnek fel, a lassabb részeket jó ütemben követi az akció, a humor a helyén van (és a szereplők jelleméből következik, nem hat a komor alaphelyzet üres feloldási kísérletének), az űrcsaták is remekek. És amit a látványtervezők műveltek, arra nem győzök szavakat találni. Legyen elég annyi, hogy ilyen szemet gyönyörködtető mesterséges világot, mint a Yorktown, ritkán látok mozivásznon.

Igazi joyride ez a film, feldob, leköti a figyelmedet, megnevettet, odaszögez a filmvászonhoz. Nem zavar Spock nevetséges frizurája, a kicsit kiszámítható fordulatok, vagy Spock és Uhura már kissé unalmas szerelmi szála, mert észre sem veszed, miközben történnek az események. Az alkotók a jól ismert helyszíneket – legyen az az Enterprise belseje vagy egy Föderációs űrállomás – is érdekessé tették, még ha ehhez az is kellett, hogy az egész teret a feje tetejére állítsák. És tényleg, az a legszebb az egészben, hogy ez a film megmarad Star Treknek: ott vannak a Föderáció értékei, az összetartás, az emberi életek fontossága (és még ha csak a háttérben, de végre több idegen szolgál a Csillagflottában!), ehhez pedig az kellett, hogy az utolsó negyed órában végre egy igazán karakteres ellenfelet kreáljanak Krallból. Nem nagyon emlékszem már az előző két Abrams-féle Star Trekre, de szerintem nem lövök mellé, ha azt mondom, ez az eddigi egyik legszórakoztatóbb, legélvezetesebb rész a szériából. Sci-fi akciófilm, annak pedig tökéletes.