Főkép

Bármily apróság legyen is, mégis: íme a bizonyíték, hogy van igazság a Földön! Reif Larsen múlt év vége óta magyarul is olvasható, csodálatos, különös és különleges könyvéből az a Jean-Pierre Jeunet rendezett filmet, akiről egyedüliként el tudtam képzelni, hogy képes lehet jól megcsinálni. És lássatok csodát: úgy is lett!

 

T.S. Spivet 10 éves zseni, aki Montanában, a Sziklás-hegységben lakik, távol kb. mindentől. Anyja a szó több értelmében is bogaras biológus, apja (száz évvel elkésve) született cowboy, nővére átlagos tinicsaj egy súlyosan kattant famíliába zárva, öccse pedig apjuk kedvence – és meghalt. Egy balesetben lelőtte magát apja puskájával. T.S. feltalált valami csuda dolgot, amivel elnyeri a Smithsonian Intézet neves Baird-díját (ahol mit sem tudnak arról, hogy ő még gyerek). A fiú úgy dönt, egymaga elmegy Washingtonba átvenni a díjat, titokban, tehervonaton és autóstoppal.

 

Jeunet, akinek a nevét nyugodtan ejthetjük zseninek is, finoman szólva sajátos látásmódú, egyéni hangulati- és képi világú figurája a filmművészetnek. A legtöbben az Amélie csodálatos élete című bűbájos filmje miatt szerettük meg, és aki azért odavan, az bátran megválthatja a jegyét a T.S. Spivet különös utazására is. Jeunet számos védjegyét felvonultatja itt is: a szokatlan beállítások, a szürreális, bizarr, meghökkentő váltások és képsorok, a giccsbe hajló aranyosság és szépség, amit rendre azonnal át is formál valami ironikus vagy fura húzással, meg persze Dominique Pinon, a karakteres arcú francia színész, aki, ha nem csalódom, minden filmjében szerepelt.

 

Az eredeti regényt mintha egyenest Jeunet-nek írták volna. Számomra a múlt év legnagyobb olvasmány élménye volt, és ha azt mondom, hogy ehhez képest a film is ugyanolyan színvonalú, akkor... ööö, nagyot mondtam és öblíthetek? Persze sok minden kimaradt (például a teljes 1800-as évekbeli sztoribetét), ezt-azt átírtak, de a lényeg megmaradt, egyszerűen csak könyvből filmes nyelvre fordították. Kevesebb van T.S. ábráiból, térképeiből, de több abból, amit lát. És a látvány káprázatos, bár alapvetően az Amélie is ilyen volt, a 3D önmagában nem ad hozzá olyan sokat Jeunet világához. Inkább ő használja kreatívabban a 3D-t, mint a legtöbben: például van valami nagyon sajátos hangulata annak, ahogy azt nézzük, hogy együtt étkezik a Spivet család, és az asztal úgy lóg ki a képből, mint ha mi magunk is ott ülnénk. Kedvem lenne képkockánként végignézni a filmet. Gyönyörűek az amerikai vidékek nagytotáljai, hangulatosak a szobabelsők, megindítóak a mimikák (még ha a 10 éves T.S.-t játszó Kyle Catlett nem is kiforrott színész – ezt ugye elnézzük neki ebben a korban).

 

Nevesebb színész igazából csak egy van, Helena Bonham Carter, T.S. anyukájaként, de mind remek színész, szerethető karakter, és mind remekül játszik – és sokszor tényleg játéknak tűnik az egész. Sok a poén, a kikacsintás, nagyokat lehet nevetni a filmen. De sűrűn megesik az is, hogy gombócot varázsol az ember torkába. A tragédia, ahogy azt T.S. próbálja feldolgozni a maga tudós-tudományos módján, ahogy a családtagok egymáshoz való viszonyai alakulnak – de még a legapróbb emberi rezdülések is átütő erővel jelennek meg.

 

A regénynél azt éreztem, hogy az ilyen könyvek miatt olvas az ember. A filmnél meg azt, hogy az ilyenek miatt járunk moziba. Létjobbító élmény mindkét változat. És bár nem gyerekfilm, mégis úgy érzem, el lehet rá vinni már kisiskolás korú gyereket is, mert utána biztosan jókat lehet beszélgetni.