Főkép

Woody Allen elemében van. Legújabb filmje, a Blue Jasmine talán nem élete alkotása, de kétségtelenül erős film, legnagyobb érdeme azonban, hogy lehetőséget adott Cate Blanchett számára, hogy az alkoholista, antidepresszáns-függő Jasmine alakjának megformálásával élete alakítását nyújthassa: bámulatos, amit művel, élmény nézni.

 

Jasmine a jómódú, felső tízezerbeli New York-iak életét éli, ugyanis férje, Hal (Alec Baldwin) sikeres üzletember, mindent megad számára, amit csak kívánhat: Európába tett utazásokat (St. Tropez, Monaco, Bécs), menő koktélokat, drága Louis Vuitton táskákat, egy gondtalan élet lehetőségét, ahol a legnagyobb probléma a jógaórák összeegyeztetése a jótékonysági bálokkal.

 

Ez az álomszerű kép törik ezer apró darabra, amikor kiderül, hogy Hal nem éppen a leghűségesebb társ, sőt, vagyonát sem épp a legtisztább úton szerezte, majd gyarapította. Házasságának összeomlása után Jasmine arra kényszerül, hogy testvéréhez, Gingerhez (Sally Hawkins) költözzön San Franciscóba, akivel egyébként nem vér szerinti rokonok, azonos nevelőszülők fogadták örökbe őket. Ez nem is lehetne nyilvánvalóbb, hiszen óriási ellentét feszül a két nő között: míg előbbi a jómódhoz szokott, méregdrága ruhákat hordó, a gazdag társaság középpontjában forgó feleség, utóbbi egy elvált, kissé közönséges nő, aki egy boltban dolgozik, két fiával egy apró lyukban él, és mindig meggyűlik a baja a férfiakkal.

 

A film legfontosabb motívumát az ellentétek jelentik, mind a jelenben, mind pedig a visszaemlékezések során felszínre kerülnek az ordító különbségek a társadalmi csoportok között, vagyon, iskolázottság és stílus tekintetében is. Elgondolkodtató vonulat ez, ami ráébreszti a nézőt, mennyire mást és mást jelent a gond fogalma különböző emberek számára – van, akinek a kemény munka mellett a havi lakbérre is alig futja, van, akinek pedig az édes semmittevés közepette egy-egy ruha kiválasztása, vagy más, hasonlóan „jelentős” esemény jelenti az igazi problémát.

 

Az ellentétekre alapozó film önmagában sem lenne rossz alkotás, de ami igazán emlékezetessé és egyedivé teszi, azok a színészi alakítások, és persze hangsúlyosan egy konkrét alakítás. Kétségtelen, hogy a mellékszereplők is egytől egyig zseniálisak, talán Alec Baldwin, vagy a Jasmine új reménységét, Dwightot megformáló Peter Sarsgaard nem kifejezetten kiemelkedők, de ennél már csak feljebb van. Sally Hawkins végtelenül hiteles – nem hiába a legjobb női mellékszereplő Oscar-jelölés – a tűzről pattant, „ami a szívén az a száján” testvér szerepében, nem különben az örök vesztes pasijai, mint a volt férjét, Augie-t megformáló Andrew Dice Clay, és főleg az új barátját, Chilit vászonra vivő Bobby Cannavale. Utóbbi már a Boardwalk Empire (Gengszterkorzó) című HBO sorozat harmadik évadában is felhívta magára a figyelmet és maradandót alkotott, ezt a formát a Blue Jasmine-ben is hozza.

 

Mindenki eltörpül azonban a címszereplő, Cate Blanchett árnyékában, aki nem lehet elég hálás Woody Allennek, hogy neki szánta ezt a szerepet, amivel a Golden Globe-ot már bezsebelte, és nagy összegben mernék fogadni, hogy ezt majd egy Oscar szobrocska is követni fogja. A legjobb női főszereplő kategóriájában a magam részéről Sandra Bullockot favorizáltam a Gravitációban nyújtott teljesítményéért, de kiválósága ellenére még azzal sem rúg labdába Blanchett mellett. Jasmine egy igazi társalkodó oldalborda Hal mellett, folyamatosan csacsog, ömlik belőle a szó, de mindez felületes és művi. Blanchett a kitartott feleséget, majd az idegösszeomlást követően a lelkileg és érzelmileg megroppant, gyógyszerfüggő és alkoholista emberi roncsot is hibátlanul alakítja, természetesen utóbbi a hálásabb feladat a színésznő számára.

 

Ha azt mondom, hibátlan, nem mondok eleget, hiszen amit Blanchett tesz a szemünk előtt, arra nehezen akadnak szavak: félelmetes erejű az a fajta átlényegülés, ami végbemegy előttünk, ahogyan a legapróbb mozdulatok is a helyén vannak, ahogyan az őrület szikrái csillannak fel a kék szempárban, és ahogy egyre inkább sajnáljuk ezt a szánalmas teremtést, aki sorsának áldozatává vált. Eközben pedig mindent átitat a rendező/forgatókönyvíróra oly jellemző, hol kellemes, hol baljóslatú jazz, és talán nem árulok el nagy titkot, hogy a záró képsorokat követően sem jut számunkra megnyugtató lezárás. Éppen ezért a film nevében kikérném magamnak a vígjáték besorolást, hiába ugyanis az időnként felcsillanó Woody Allen-i könnyedség, ez mégis csak egy dráma, a legsúlyosabb fajtából, egy saját nyomasztó, kilátástalan életébe zárt ember reménytelen drámája.

 

A Blue Jasmine igazolja a közhelyet, mely szerint az életben nem elég a pénz és a csillogás, illetve talán igen, de biztosan csak egy darabig, hiszen utána következhet a zuhanás, ami húsba vájóan mély, fájdalmas és visszafordíthatatlan lehet, s ami után nem marad más, csak a magány és az őrület.