Főkép

Amikor néhány hónapja először láttam moziban a Gravitáció című film rendkívül hatásos és kiválóan összerakott előzetesét, két dolog tűnt fel. Egyrészt a libabőr mellett valamiféle mélyről eredő, de nagyon erős feszültség kerített a hatalmába – már a másfél perc alatt is –, másrészt pedig annak ellenére, hogy gyakorlatilag fogalmam sem volt, hogy szigorú értelemben véve miről szól majd a film, tudtam: ezt látnom kell.

 

A filmet a mexikói Alfonso Cuarón rendezte, aki emellett a forgatókönyvírói (fiával közösen), a vágói és a produceri feladatokat is ellátta. Cuarón utolsó egész estés rendezése a 2006-os Az ember gyermeke volt Clive Owen, Julianne Moore és Michael Caine főszereplésével, de ezen kívül is olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a széria legegyedibb feldolgozásának számító Harry Potter és az azkabani fogoly, vagy a zseniális Anyádat is.

 

A film alaphelyzete igen egyszerű. A nem túl távoli, ám kissé alternatív jövőben (még használják az Explorer nevű űrrepülőt, viszont a jelenleginél már sokkal nagyobb a kínai űrállomás) három asztronauta egy űrséta során a Hubble űrtávcsövön végez karbantartó feladatokat egy óriási robotkar segítségével, amikor hirtelen vészhelyzetben találják magukat: nagyon gyorsan el kell tűnniük a helyszínről, ugyanis egy felrobbant orosz műhold törmelékei éppen feléjük tartanak. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a művelet nem sikerül, az űrrepülő szörnyű károkat szenved, az asztronauták pedig eltávolodnak egymástól és a sötéten tátongó űr felé sodródnak, tehetetlenül. A balesetnek két túlélője van, az újonc Dr. Ryan Stone, aki neve ellenére nő, és a tapasztalt parancsnok, Matthew Kowalski.

 

A gyönyörű, és nyugalmat árasztó nyitó képsorok után innentől veszi kezdetét a két űrhajós kálváriája, és a nézők szűk másfél órás, gyönyörrel átitatott szenvedése. A Gravitáció ugyanis olyan elképesztő mutatványra képes, amit csak a filmtörténelem legnagyobb alkotásai tudnak: egészen minimalista eszközökkel kelt és tart fenn óriási feszültséget, miközben a kényelmes székbe passzírozza a gyanútlan mozilátogatót. Utóbbi nem üres frázis, tíz perc után olyan érzése van az embernek, mintha valaki a kedves kis 150-200 kilójával a mellkasára nehezedne, és nem is tápászkodna fel onnan a záró képsorokig. A pulzusszám megnő, gyorsabban – vagy éppen egyáltalán nem – vesszük a levegőt, és próbáljuk leküzdeni a tériszonyt, a klausztrofóbiát, a félelmet, az izgalmat és a feszültséget.

 

Jómagam azt vettem észre, hogy míg az előzetesek alatt nyugodtan majszoltam a pattogatott kukoricát, és szürcsöltem a kólát, a film kezdetétől legalább a háromnegyedéig nemes egyszerűséggel elfelejtettem, hogy inni vagy enni is lehetne, így kénytelen voltam üdítőmet a film után elfogyasztani, mivel a Gravitáció megtekintése közben nem volt időm ilyesmivel törődni. Nem voltam ezzel egyedül, a filmben gyakran jelentkező, minden zajt nélkülöző jelenetekben teljes, síri csend uralkodott el a termen, senki sem nyúlt rágcsálnivalóért, csak meredt a vászonra. Oda, ahol egyébként 3D-ben követhetjük az eseményeket, amit ha valamiért, akkor azért találtak ki, hogy később leforgathassák ezt a műremeket, de ugyanez igaz nem csak a különleges technikára, de magára a filmre, mint művészeti formára is. Meggyőződésem, hogy a Gravitáció egy húszcentis, 2D-s képernyőn is magával ragadna, a 3D viszont valami egészen egyedi kiegészítője az amúgy is felejthetetlen moziélménynek.

 

A cselekményről többet nem is szólnék, elég csak annyi, hogy egy tizedmásodpercnyi időnk sincs unatkozni, annak ellenére, hogy kizárólag két színész, a Dr. Stone-t megformáló Sandra Bullock, és a Kowalski parancsnokot megszemélyesítő George Clooney bukkan fel a vásznon. Nincs könnyű dolguk, hiszen nemcsak, hogy utólag létrehozott környezetük teljes egészében számítógépes animáció (nem is akármilyen), de a film egésze során szkafandert viselnek. Ennek köszönhetően színészi eszköztáruk jelentős mértékben lecsökken és kizárólag egy összetevőre, a hangjukra korlátozódik, leszámítva természetesen fel-felbukkanó arcukat, már ami kilátszik belőle a ruha alól. Mindketten tökéletes alakítást nyújtanak, Clooney hangja folyamatosan egyenletes, nyugodt és megnyugtató, a legszorultabb helyzetben is. Időről időre elsütött poénjaira akkora szükségünk van, mint egy falat kenyérre: ezek nélkül semmi sem oldaná a belülről szétfeszítő nyugtalanságot. Őt ellenpontozza Bullock pánikja, akinek süt a hangjából az őrült félelem, gyakorlatilag végigzihálja a filmet: a forgatás során többször megszédült és ájuláshoz közeli állapotba került attól, hogy a hosszú snittek alatt folyamatosan kapkodnia kellett a levegőt.

 

A szinkronizált és feliratos filmek hívei között mostanában újra és újra fellángoló vita kapcsán is érdemes megjegyezni, mennyire jelentős dolog, hogy tudtommal a filmet kizárólag feliratos kópián vetítik. A történet körülményeiből adódóan ugyanis a színészek szinte kizárólag hangjukra vannak utalva a karakterek megformálásakor, ennek lecserélésével ebben az esetben tényleg semmi sem maradt volna az eredeti színészi játékból.

 

Cuarón mesterien épít az ember két legnagyobb félelmére, az egyedülléttől és a haláltól való iszonyodásra. Ezekből jócskán kijut a végtelen űrben pörgő-forgó asztronautának, aki tehetetlenül sodródik és fogyatkozóban az oxigénje. A rendező-forgatókönyvíró és a színészek mellett hatalmas dicséret illeti Emmanuel Lubezki BAFTA-díjas, háromszoros Oscar-jelölt operatőrt is – lélegzetelállító képsorok tarkítják a filmet, a szinte folyamatosan mozgásban lévő kamera miatt állandóan változik a nézőpont, időnként minimalista, az űrben egy porszemnél is kisebbnek számító embert bemutató pillanatokat sem nélkülözve. A látvány legerősebb jelenetei mégis azok, amikor a szereplők szkafanderébe bújva, az ő szemszögükből követhetjük az eseményeket; a megállíthatatlannak tűnő pörgést, vagy éppen az űrszemét becsapódását az űrállomásba.

 

Az elképzelt történet döbbenetes látványvilággá formálása során igyekeztek a legnagyobb fokú tudományos hűség megtartására, ahol erre lehetőség volt, de természetesen vannak a történetnek olyan pontjai, melyek a fizikai törvényektől elrugaszkodtak. Utóbbit maga Cuarón is elismerte, azzal indokolva, hogy ő játékfilmet és nem dokumentumfilmet rendezett. Érthető érv ez, amivel lehet vitatkozni, de teljesen felesleges.

 

A Gravitáció az ember akaraterejének, küzdeni tudásának, kitartásának és élni akarásának szimbóluma, miközben szól az újrakezdésről is. Természetesen nem ez az első, és nem is az utolsó film, ami ennek a témának a bemutatására vállalkozik, de a Gravitáció mindezt szavakkal alig leírható látvány, és korábban elképzelhetetlennek tűnő feszültség kíséretében teszi. Közel egy napja keresek az emlékezetemben olyan filmet, ami a kiváltott hatást tekintve akár egy kicsit is megközelítette volna a Gravitációt, de egyelőre nem sokat sikerült találnom. Valószínűleg ez az a film, ami a valaha látott mozgóképek közül leginkább magával ragadott. Cuarón új mozija nem csak a legjobb űrfilm, ami valaha készült, hanem az egyik legjobb film, amihez eddig szerencsém volt. Ha rajtam múlna, akkor számos kategóriában borítékolnám neki nem csak az Oscar-jelölést, de magát a szobrocskát is. Ha valaki egy kicsit is szereti a filmeket, a mozit, ha egy felejthetetlen, egyedi és maradandó moziélményre vágyik, és ha tudja, mik azok az érzések, amikért megéri megvenni az egyre borsosabb árú jegyeket, annak látnia kell a Gravitációt. Mert ez a film minden, amiért megérte feltalálni a mozgóképet.