Főkép

Amikor egy kis agyradírozásra vagy töltődésre lenne szükségem, akkor mindig előveszem a filmeket. Néha az kell, hogy belelovalljam magam egy sorozatba, máskor pedig csak egy könnyed, laza másfél órát szeretnék, ahol megtudhatom, lesz-e „boldogan élnek, míg meg nem halnak” finálé. Ezúttal a választásom a Zene és szöveg című filmre esett, mert ebben a szerepben még nem volt szerencsém látni az egyik kedvenc színészemnek számító Hugh Grantet.

 

Bár Alex Fletcher szemei köré kitartó szarkalábakat vont az idő, azért még mindig sármos, még mindig tud énekelni, csak valaki elfelejtett neki szólni, hogy már nem 1984-et írunk, és a csipőrisza már nem menő. Nosztalgia buliról, nosztalgia bulira jár – ahol a rajongó lányok is rég asszonykorba léptek már – így próbálva meg életben tartani réges-régen megfeneklett karrierjét. Eközben folyamatosan szembe kell néznie a ténnyel, hogy egykori zenésztársának sikerült megvetnie a lábát az élvonalban, neki pedig nem. Pontosan tudja és érzi, hogy ez az egész helyzet mennyire ciki, még sincs ereje ahhoz, hogy kimásszon abból az állóvízből, amibe az élete belesüppedt.

 

A sors úgy hozza, hogy Alex utolsó utáni lehetősége, hogy megírjon egy dalt, amit az éppen aktuális, szupernépszerű pop ikonnal, Corával ad majd elő. Aki lemarad, az kimarad, szorít a határidő, emberünk pedig annyit konyít a szövegíráshoz, mint tyúk az ABC-hez. Nem is nevezhetnénk romantikus filmnek eme alkotást, ha ezen a ponton ne toppanna be egy hősnő, Sophie, aki nem csak a férfi nappaliját rendezi át növényestül, hanem az életét is fenekestől felfordítja. Szerencsére eme bájos hölgyemény nem csak szimplán belekotyog mások életébe, de a szavakkal is csodásan bánik, így hát megkezdődik az éjt nappallá tevő közös munka, melynek gyümölcseként megszületik a várva-várt dal.

 

A Zene és szöveg az a típusú film, amit ha megnézünk egy esős délutánon, vagy ha éppen lógatjuk az orrunk valami miatt, akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mosolygunk, sőt nevetünk, és a bugyuta helyzetkomikumoknak köszönhetően melegség költözik a szívünkbe. Szerettem, ahogy Hugh Grant megformálta ezt a kicsit kiégett, önbizalomhiánnyal küszködő, szép lassan önmaga paródiájává váló alakot. Mondjuk ő általában mindig ilyen fura, de éppen ezért szerethető figurákat játszik. Az általa játszott szerepek varázsát a zseniális megformálás mellett én abban látom, hogy a forgatókönyvírók mindig becsempésznek neki ügyes egysorosokat, kedveskedő, aranyos mondatokat, amit még sehol máshol nem hallhattunk, és ahogy mindezt előadja, attól válik élővé a karakter és az egész szituáció. Ezek miatt az apró mozzanatok és kikacsintások miatt szeretem a filmjeit, és őt magát is.

 

„Sophie: Figyelj, nagyon édes voltál ma este.

Alex: Ahogy te is, a makogásod egyszerűen lehengerlő volt.”

 

Drew Barrymore édes, bájos, aranyos volt ebben a bolondos szerepben, legalább olyan jól állt neki, mint az a gyönyörű piros ruha, amit az egyik kulcsjelenetben viselt. S miközben a két karakter csetlését-botlását nézzük, azért egy leheletnyi komolyság is beúszik a képbe. Mindkettőjüknek van a múltjában olyan történés, rengeteg eltemetett, elfojtott érzés, ami rányomja a bélyegét a jelenükre, ezzel megakadályozva őket a továbblépésben. Ez a film pedig valahol arról is szól, hogy át tudjuk-e lépni a saját korlátainkat, merünk-e változtatni, merünk-e nemet mondani a könnyebbik útra, merünk-e igent mondani a boldogságra.

 

Persze nem én lennék, ha nem akadtam volna el olyan mellékes apróságoknál is, amikre valószínűleg csak kevesen figyelnek oda. Imádtam a portással kapcsolatos jelenetet, ahogy neki próbálják meg előadni a dalt, mintha valami komoly zeneguru lenne. Aztán ott van még Sophie nővére, Rhonda, akinek kár, hogy csak ilyen kevés szerep jutott. Annyira vibráló, és jópofa volt a karaktere, tetszett, ahogy megszemélyesítette a tettre kész, két gyerekes családanyát, aki láthatóan irányító szerepben van otthon, mégis sikoltozó, szempilla-rebegtetős tinilánnyá avanzsál, amikor régi bálványával, Alexszel találkozik. Pontosan az ilyen mellékszereplők teszik élővé és hihetővé az egész sztorit, szerintem nélkülük unalmas és lapos filmek születnének, de ahol felbukkannak, ott már nagy baj nem történhet.

 

Számomra a lezárás is picit formabontó volt. Nem csupán néhány bevágott jelenetet vagy párbeszédet láthatunk, miközben pörög a stáblista, hanem igazi életképeket csacsogás nélkül. Harmonikus volt, szépen lekerekítette a történet végét. Egy szó, mint száz, nekem nagyon tetszett ez a film. Eddig például nem is tudtam, hogy Hugh Grantnek ilyen jó hangja van, akár még énekes is lehetett volna belőle. No persze akkor nem boldogítana minket a filmvásznon évről évre. Nyilván a célközönség főként a női nemből kerül ki, ugyanakkor a férfiaknak sem kell a kanapé mögé bújni, Drew Barrymore minden bizonnyal kárpótolni fogja őket a „szenvedéseikért”.