Főkép

A Planetáriumban hosszú időn át programon voltak különféle lézershow-k (többek között a Pink Floyd zenéjével is), és biztos voltak ott már korábban is koncertek, de számomra ez volt az első alkalom.
 
A Keep Floydingban azt szeretem, hogy az a fajta tribute banda, ahol az egyes zenészek nem mindenáron az eredeti zenekarbeli szerepeket játsszák, és ahol a zenén van a hangsúly, meg azon, hogy mindig valami újat csináljanak. A Pink Floydhoz meg az említett lézershow-k nélkül is adná magát a Planetárium, mint helyszín, s a műsor egy része is borítékolható volt: sok dal az örök klasszikus The Dark Side of the Moonról, meg olyan korai, pszichedelikus remekművek, mint az „Astronomy Domine” és a „Set the Controls for the Heart of the Sun”. A kupolára vetített kisfilmek, a csillagos égbolt képei illetve a különféle fények (lézerrel meg anélkül) egészen különleges élménnyé varázsolták ezt az előadást, bele lehetett veszni a zenébe, és utazni vele.

Ugyanakkor pont emiatt ez nem egészen koncert volt. Történetesen a Keep Floyding egy látványos csapat, remek zenészekkel (köztük a két háttérénekesnővel, akik a „The Great Gig in the Sky”-ban szó szerint leénekelték a csillagokat is), akik kellő ízléssel, alázattal és szeretettel adják elő még az egészen korai, kísérletező, obskúrus Floyd szerzeményeket is, és egyszerűen jó őket nézni, olyan élvezettel muzsikálnak. Itt viszont a figyelem jobbára a kupolára vetített mindenfélére irányult, míg a csapat szinte sötétbe burkolózott. A sajátos hangulat dacára is maradt némi hiányérzetem, mert így kevésbé volt emberközeli a show.
A koncert alcíme Stars Can Frighten volt, ami az „Astronomy Domine” egyik sora, és előre jelezte, hogy a korai időszak lesz előtérben, s valóban, a `75-ös Wish You Were Here-nél újabb albumról nem is játszottak. Persze a „Shine On You Crazy Diamond” (mindkét rész, keretet adva az előadásnak) és a „Welcome to the Machine”, a „Breathe”, az „Us and Them”, a „Brain Damage/Eclipse” és a többi káprázatos volt, de azért a „Money” hiányzott, és akadtak olyan borult pillanatok, amiket szívesen felcseréltem volna egy-egy „kommerszebb” későbbi slágerrel.
 
De ez most egy ilyen, speciális alkalom volt, idő- és űrutazás egyszerre. Az jutott közben eszembe, hogy milyen csodálatra méltó is ez, hogy jön egy magyar zenekar, és így képes előadni a világ egyik legmonumentálisabb zenekarának dalait. Így, hogy a Planetárium, legyen bármily szokatlan koncerthelyszín, végül is nem egy sportaréna vagy stadion, s mégis megkaptunk valamit abból az eredeti varázsból, ami a Floyd koncertjeit jellemezhette. Meg hogy ezek az emberek milyen sokat dolgozhattak azon, hogy ez így létrejöhessen, és kb. 300 szerencsés láthasson-hallhasson valami olyat, amit ugyan nem ez a zenekar talált ki, de nélkülük ilyen minőségben és körülmények között aligha élhette volna át. Köszönet és respekt.

Fotó: Horváth Norbert