Főkép

Lehet-e szupergagyi elemekből értékes szuperprodukciót összekovácsolni? Úgy tűnik, az ausztrál Baz Luhrmann mellett az amerikai kultuszfilmes Quentin Tarantinót is egyre inkább ez a kérdés foglalkoztatja új alkotásai elkészítésekor.

Az nyilvánvalóan nem újdonság a posztmodern módszerek ismerői számára, hogy egy író vagy rendező vendégszövegekkel, állandó utalásokkal dolgozik, sőt, a tudományos fantasztikumhoz hasonló, megvetettebb műfajoknak a magas kultúrába való beemelése sem számít ritkaságnak vagy megdöbbentőnek, ám mindez a kánonok átértékelésének folyománya, és nem a selejt érdemtelen felértékelése.

Márpedig a filmiparban B-kategóriásnak elkönyvelt filmek többnyire valóban nem hordoznak művészi értéket, és amit Tarantino igyekszik művelni e gyengécske alkotások jellegzetes komponenseivel, nagyjából ahhoz hasonlítható, mintha valaki rikácsoló előadásban megszólaltatott, másodvonalas operettek hangcafatait próbálná nemes veretű szimfóniává egybekomponálni. És sikerül neki! Mindössze kiváló stílusérzékre, művészi tudatosságra, öniróniára, némi zsenialitásra és elsőrangú színészekre van szüksége hozzá.

A stílusérzék megléte már a nyitó képsorokkal bizonyítható, ámde mindez csupán a kezdet. A fekete-fehér gengszterfilmtől a televíziós krimi-sorozatokat idéző vizuális bóvlin át, a jól megrajzolt animéig szinte minden idevágó zsánert átfogó különféle képi megfogalmazási formák átgondolt váltakozása különös ritmust ad az egész filmnek, mely épp leplezetlen túlzásaival tompítja a szadista történet élét, mely naturalisztikusan megvalósítva gyomorforgatóan véres, szánalmasan tragikus bohózattá degradálódna.

Így azonban mintha tucatnyi torzító tükrön át figyelnénk a cselekmény kibontakozását, a végül összeállt kép mégis tökéletesen tiszta és jószerével katartikus, de nem a végkifejlet jellege, hanem ama jóleső érzés miatt, hogy sikerült beazonosítnunk és helyére illesztenünk a képi rejtvény elsőre összefüggéstelennek tűnő darabjait.

Ehhez segít hozzá a Tarantino korábbi filmjeiből már ismert játék az idősíkokkal. A kronologikus cselekményvezetés elvetése mindenképp előnyére vált sok mai filmnek, és Christopher Nolanon kívül elsőként bizonyosan a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény írója-rendezője jutna eszembe, ha eme - ismét csak posztmodern - stílusjegy leghozzáértőbb alkalmazói közül kellene valakit említenem.

Azonban nem elég a zseniális rendezés, a finom, ám egyetlen pillanatra sem palástolt, paradox módon mégis csupán a beavatottak számára értelmezhető utalások a Star Trek univerzumára és Superman mitológiájára, a film sikeréhez nagyban hozzájárult a hibátlan színészi munka is. Az ezerarcú Uma Thurman, valamint a kung-fu és karate filmek egykori csillaga, David Carradine a tőlük telhető legjobbat hozza - ami ilyen kaliberű színészek esetében nem mondható kevésnek. Thurman ráadásul forgatókönyvíróként is hozzájárult a mű létrejöttéhez, és ez viszonylag ritkának tekinthető Hollywood sokszor kizárólagosan játékra termett szépségei közt.

Lévén, hogy posztmodernben szinte mindenevő vagyok, nekem nagyon bejött a film, de nem hinném, hogy a filmínyencek közül bárki is kivetnivalót találhatna benne. Egyetlen egybefüggő darabként, aminek eredetileg indult, nehezen befogadható, két egymást követő estén ugyanakkor remekül elszórakozhatunk Tarantino negyedik, és kizárólag a Ponyvaregény színvonalához mérhető alkotásán.

A magyar DVD-kiadás extrái:
Audiokómmentár
Werkfilm (Így készült...)
Interjú
Videoklip
Előzetes

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (5.1 EX), magyar (DTS), angol (5.1 EX), angol (DTS)
Felirat: magyar, angol, japán, kínai
Kép: 2,35:1 (16:9)