Főkép

Mindig is voltak rendezők, akik egyszerűen nem álltak be a sorba, pusztán azért, hogy hatalmas pénzösszegekhez jussanak, nem hagyták csorbulni művészi integritásukat, még akkor sem, ha esetleg filmjeiket ezért a B-kategóriás alkotások közé sorolták. Azonban kevés olyan nagy költségvetésű művet tudok említeni, amelyikből végül kultuszfilm lett, a szűkösebb forrásokból gazdálkodó rendezőknek ugyanakkor nem egyszer sikerült kultikus státusú és/vagy művésziesebb filmekkel előrukkolniuk.

Ezen rendezők közé tartozik a túlzás nélkül filmes polihisztornak nevezhető Robert Rodriguez, A zenész, Az invázium és a Kémkölykök alkotója is, aki az Alkonyattól pirkadatiggal érte el azt, amire szinte minden mozgókép-festő vágyik: hogy a fősodortóli eltévelygések ellenére rendkívül sokan ismerik és tartják nagy becsben műveit. Hozzáállása bizonyos tekintetben Woody Allenét juttatja eszembe, aki a kor viszonyaihoz képest speciális effektusokban tobzódó Alien mozikba kerülésével egy időben jelentkezett fekete-fehér, elmélkedő filmjével, a Manhattannel.

A Sin City hasonlóképp fekete-fehér. Többnyire legalábbis az. Egyes elemek ugyanis lényegében minden jelenetben színesek, vagy pillanatokra kiszínesednek, az uralkodó tónus mégis a fekete. Ám ez nem csoda, hiszen a film műfaji besorolása: film noir, vagyis - szó szerinti fordításban - „fekete film”, ami jellegzetességeit tekintve a bűnnel foglalkozik, méghozzá a társadalomba betagozódni nem óhajtó, sokszor magányos farkasként küzdő magánnyomozó szemszögéből, akinek megbízója többnyire, egy - valamiféle véletlen szerencse folytán - kivételesen gyönyörű nő.

Mindez többé-kevésbé a Sin Cityre is áll, noha a nyomozó a rendőrség kötelékében dolgozik, legfeljebb azt nem ismeri fel, hogy saját társa is éppoly romlott, mint bárki más a bűn városában, és a kislány, akinek életét megmenti a biztos haláltól, felnőve éppúgy a saját testéből él majd, mint oly sok más lány, akinek megadatott a szépség, a férfiszemeket vonzó alak, és ennek köszönhetően nem kell hagyományos értelemben vett munkával megkeresnie a mindennapi betevőt.

A idősíkokat Quentin Tarantino letagadhatatlan hatását mutatóan keverő, ütköztető filmben a színészek - köztük nem egy Hollywood által leírt öreg róka - döbbenetesen jól formálják meg szerepeiket. Bruce Willis, Mickey Rourke és Rutger Hauer egyaránt hatalmasat alakít, de a Gyűrűk Ura ártatlan Frodójaként ismert Elijah Wood is meglepően meggyőző módon játssza el a könyörtelen kannibált, aki még Hannibal Lecternél is visszataszítóbb, hiszen hiányzik belőle a rendkívüli intelligencia, a társadalom megvetéséből fakadó embergyűlölet. Nála az emberevés puszta élvezet, sátáni kedvtelés.

A lányok, Jessica Alba, Brittany Murphy, Carla Gugino inkább szépek, mint felejthetetlenek - a Sin City férfias, férfiaknak való mű, amit nőknek talán nem is szabadna megnéznie. Tulajdonképpen először az egész film alatt azon gondolkoztam, nem lenne-e érdemes bevezetni egy újabb korhatárt, ami nem kizárólag a tizennyolc éves korhoz, hanem valamiféle érzelmi „előképzettséghez” kötné bizonyos filmek, például e Rodriguez-remek megtekintését.

Egy szó, mint száz, a Sin City sokkolóan brutális, brutálisan őszinte film. Leplezetlenül megmutatja, szinte a képünkbe tolja, mennyire korrupttá, mennyire aljassá vált világunk, és mennyire reménytelennek tűnik a megváltás egy olyan társadalomban, ahol az egyházi főméltóságok is velejükig romlottak, és a „hősök”, akikkel azonosulni tudunk, akiknek szurkolunk, ugyanúgy gyilkosok, kéjhajhászok, akár a bűn városát benépesítő elvetemült pszichopaták, vagy a testüket áruló örömlányok.

A magyar DVD-kiadás extrái:
Előzetes
TV spotok
Így készült a Sin City
Interjúk
Képgaléria
Audiokommentár

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (DD 5.), angol (DD 5.)
Felirat: magyar, angol
Kép: 1,85:1 (16:9)