Főkép

Vannak háborús filmek, vannak kiemelkedően jól sikerült háborús filmek, és végezetül vannak azok a háborús filmek, amelyek nem csupán harctéri beszámolóként funkcionálnak, hanem megpróbálnak mindezen felül még valami maradandó mondanivalót – nem feltétlenül ítéletet – is megosztani a nézővel. Szűkítve a kört, a fentiekre keresek példát a vietnámi háborúval foglalkozó amerikai alkotásokból.

Az első csoportba minden további nélkül elfér a Rambo sorozat második része, illetve azok a kommandós filmek, ahol a magányosan (vagy kis létszámú csoportban) érkező hős halomra lövi az ellent és teljesíti küldetését. A második csoportba már lényegesen kevesebb alkotás tartozik, közülük a Hamburger Hill című, 1987-es John Irving alkotás mondható jellegzetesnek. A legfelső kategóriában már csak pár néznivalót találhatunk, melyek közül kettőt mindenképpen kötelező megnézni: Francis Ford Coppola remekműve, az Apokalipszis, most, valamint Stanley Kubrick sokkoló víziója, a Full Metal Jacket.

Ráadásként két alcsoport érdemel még említést: az egyik a háborútól távoli civil hátországban maradtak ilyen-olyan megmozdulásainak emléket állító hippiszemléletű filmek, mint például az Eper és vér vagy a Hair; a másik pedig a háborúból hazatért, lélekben sérült veteránok magára találásával, illetve visszailleszkedni képtelen társaik kálváriájával foglalkozik (Taxisofőr, Madárka).

Oliver Stone filmje, a Szakasz valahol a második és harmadik csoport között keresi a helyét, de sajna inkább a másodikhoz van közelebb. Ennek oka nem más, mint az a pár jelenet, amelyek inkább követik a hollywoodi stúdiók által megfogalmazott elvárásokat, mintsem képnyelvileg is megerősítsék a cselekményt.

Gondolok itt például a pozitív őrmester halálára, ahol a lassított képsorok (ráadásul szemből) bár tagadhatatlanul látványosak, de nem illenek a film többi részéhez és hangulatához (nincs is benne több efféle megoldás). Hasonlóan némileg kilóg az aláfestő zenével megtámogatott, a hangulatos naplementében ürüléket lapátoló és égető gyalogosok csoportképe – a néző biztosan szépnek találja, az ott lévők viszont biztosan nem így látták és élték meg. Arról nem is beszélve, mennyire nem foglalkoznak a katonák vietnámi jelenlétük okával, a közlegények csupán a leszerelésig hátralévő napjaikat számolják – mintha büntetésből lennének a harctéren, nem pedig a politikai vezetők által sulykolt magasabb eszmék védelmében.

Az időben korábbi amerikai háborús filmekkel ellentétben Stone megkérdőjelezi a csoport egységét. A megszokott önelégült énkép, amit a fanatikus sárga tömegek ellensúlyoznak, nála teljesen hiányzik, és helyette már-már polgárháborús légkört kapunk, ami a szakaszon BELÜL uralkodik. A katonák két csoportja nem azon vitázik, hogy ez a háború jogos vagy sem (ez a kérdés fel sem merül), hanem az ellenséggel vívott harc mikéntjében nem tudnak megegyezni. A jófiúk szerint csupán a fegyverrel ellenük támadó reguláris katonákat kell megölni, a rosszak szerint minden vietnámit, életkortól és nemtől függetlenül.

A választ azoknak a hagyományos civil értékek alapján kell(ene) meghatározniuk, amelyeknek nincs létjogosultsága a hadsereg keretein belül (egyéniség, szabadság, demokrácia, stb.). A tét, miként azt narrátorunk, Taylor közlegény megfogalmazza: nem kevesebb, mint a résztvevők lelke, embersége. Ezek alapján érthető, ha a szakasz tagjainak nincs ideje komolyabban foglalkozni az ellenséggel, amely amúgy is megfoghatatlan árnyak seregeként oson a dzsungelben, éjszakai látogatásai után halottak halmait hagyva maga után.

A Szakasz minden zavaró részlet ellenére is üdítően eredeti alkotás, amit persze annak tudatában kell értelmeznünk, hogy 1986-ban készült. A legtöbb elődnél sokkal hitelesebb képet fest a Vietnámban harcoló gyalogosokról, arról a hangulatról, amiből teljesen hiányzik a küldetéstudat és a kulturális fölény. Formabontónak számít a különböző bőrszínű katonák keveredése, a frontvonalak nem etnikai származás, hanem a belső értékrendek szerint alakulnak ki. Egy biztos, aki végigüli a mozit, fogalmat alkothat arról, mit is jelentett a nappal is félárnyékos dzsungelben felfegyverzett ellenség után kutatni, kerülgetve a csapdákat, egész napos készültségben, feszültségben várni a biztosra vehető támadásokat.

A másik nagy érdeme a filmnek a szereplőválasztás. Olyan, pályájuk elején lévő színészeket láthatunk, mint Charlie Sheen (az elbeszélő Taylor szerepében), Forest Whitaker, Kevin Dillon, Johnny Depp (ő sajna csak egy villanásra tűnik fel). Tom Berenger és Willem Dafoe (mint a jó és a rossz) összecsapása tovább fokozza a feszültséget, ami végül Charlie Sheen döntésében/választásában csúcsosodik ki. Egy rövid jelenet erejéig a rendező is felbukkan a filmben, de aztán hamar kirobbantják a vászonból (szó szerint).

A filmet annak idején anti-Ramboként hirdették, és nem csak a mozikban lett sikeres, hanem teljesen megérdemelten begyűjtött négy Oscart (1986: Legjobb film, Legjobb rendezés, Legjobb vágás, Legjobb hang) is. A mára klasszikussá vált alkotást most végre magyar szinkronnal is élvezhetjük.