FőképKét nyerő páros: a Tétova tinédzserekben már bizonyított Steve Buscemi-Scarlett Johansson duó, no meg a Star Wars Második részében a klónokkal már hírbe keveredett Ewan McGregor csábított A sziget megtekintésére, jóllehet a sokat pocskondiázott, de annyira azért nem félresikerült Armageddon és a legalább egy kategóriával feljebb sorolható Pearl Harbor rendezője, Michael Bay sem riasztott el, különösen mivel egy valóban jól összehozott alkotás, A szikla is az ő nevéhez kötődik.

A film – főként Scarlett Johansson szépsége miatt – lenyűgöző kezdő képsorai után egy steril dystópiába csöppenünk, ahol látszólag mindenki számára az egészség megőrzése, a testi képességek, a tökéletes tónusú izomzat kifejlesztése és a tisztaság az elsődleges érték. Ebben akár a modern nyugati társadalmakra, különösen az amerikaira is ráismerhetnénk, mégsem ez az aspektus áll a mű gyújtópontjában.

A Mátrixéhoz hasonló gondolatiságú, annak újító filmezési technikáját és – a cyberpunk elemeinek átvétele révén – elcsépeltsége ellenére is elgondolkoztató alaphelyzetét nélkülöző indításban az egyik sokat mondó nevű egyed, Lincoln Six Echo rémálmai miatt kutatni kezdi léte értelmét, és megkérdőjelezi munkája és a számára otthont adó létesítmény látszólagos funkcióját, valamint a feltételezett szennyeződést, ami miatt senki sem hagyhatja el a terepet, kivéve a titokzatos paradicsomi szigetre induló, lottósorsolással kiválogatott szerencséseket.

Innentől a Mátrix helyett inkább a Philip K. Dick The Penultimate Truth című regényéből kölcsönzött, vagy azokra rímelő elemek veszik át a meseszövés elsődleges szálainak helyét.
Kiderül, hogy a zárt világon kívül egy gazdag és a bentieket kegyetlenül kizsákmányoló, alulnépesedett világ is létezik, a főhősnek pedig mindenképp tudatnia kell e külsőkkel a létezésüket. Ezzel együtt arra is fényt derít, hogy sem ő, sem Jordan Two Delta, akihez megmagyarázhatatlanul vonzódik, nem valódi emberek, csupán klónok.

A végül kiszámíthatóan giccses, tobzódóan szenvelgő fordulattal lezárt alkotás közel sem olyan mély, mint például a szintén Dick regényen alapuló Szárnyas fejvadász, mégis sikerül átéreztetnie velünk az emberklónozás erkölcsi dilemmáit, az ember és a klón közötti finom különbségtétel elmosódásából fakadó súlyos morális meghasonlás lehetőségét.

A közhelyes kezdet és befejezés között azonban hibátlanra sikeredett akciófilmet kapunk. Az autós, helikopteres üldözések annak ellenére magukkal ragadnak minket, hogy jobban átgondolva ismét csak korábbi filmek képsoraihoz kapcsolhatnánk azokat, az adott pillanatban mégis kizárólag a főhősök életben maradásáért tudunk szurkolni.
És ami még ennél is fontosabb, manapság egyre ritkábban látott, vérbő humorú jelenetek ékelődnek a kemény, egyes ritka pillanatokban már a horror határát súroló jelenetek közé.

A többek között a Roninból vagy A gyűrűk ura Boromirjaként ismert Sean Bean elsőrangúan alakítja az őrült tudósból kis fazonigazítással isten-komplexusos intézményigazgatóvá tompított főgonoszt, míg a mindig bámulatos alakításokkal kápráztató Steve Buscemi minden gesztusa, minden szava maga a tökély.
A sokoldalú, bármit eljátszani képes Ewan McGregor szintén hozza a tőle elvárható formát, Scarlett Johanssonról pedig kiderül, hogy a súlyos, roppant átélést és lélektani felkészültséget igénylő szerepek után naiv hibák sorát elkövető szőke szépségként mennyire lélegzetelállítóan gyönyörű képes lenni.
Ha másért nem, már csak az ő visszafogottan, ám annál csábítóbban érzéki alakításáért érdemes megnézni A sziget-et.

Ami sem alapötletét, sem mondanivalóját, sem megvalósítását tekintve nem filmtörténeti jelentőségű alkotás, sokkal inkább az átvételek és átdolgozások, mintsem az eredetiség jellemzi, pergő akciófilmként ugyanakkor tökéletesen kielégítheti minden igényünket – szórakoztat, időnként megnevettet vagy gyönyörködtet, általában véve pedig feledteti a mindennapok keserveit. Vagyis tökéletes kikapcsolódást ígér a heti fáradalmak után.