Főkép
Amikor utoljára láttam Kasszandrát…
Mondhatnám azt is, hogy a halála napján láttam utoljára Kasszandrát. De ez így nem lenne teljesen igaz. Utoljára a temetésén láttam, akkor néztem bele a ravatalon fekvő Kasszandra arcába, akkor simítottam végig búcsúzóul aranyszőke haját, és akkor érintettem meg utoljára aranyfényű orcáját.
Én végeztem minden előkészületet. Nem volt más, aki megtegye. Senki sem jelentkezett a holttestéért.
Kasszandrának hívom, pedig természetesen nem ez volt az igazi neve. Egyetlen szülő sem adna ilyen elátkozott nevet a gyerekének, ahogy Medúzának vagy Küklopsznak sem nevezi senki a csemetéjét. Sőt, ilyen rossz ómennek számító nevet még a rabszolgáikra sem aggatnak a gazdák. Az emberek azért nevezték el a lányt Kasszandrának, mert különleges képességeket tulajdonítottak neki. Úgy tűnt, akárcsak az eredeti Kasszandra, az ősi Trója balsorsú hercegnője, ő is előre látja a jövőt. Ez a kétes ajándék egyik Kasszandrának sem hozott semmi jót.
Ő is Kasszandrának hívta magát, és állította, hogy nem emlékszik az eredeti nevére, ahogy arra sem, hogy kik voltak a szülei, és honnan származik. Egyesek szerint az istenek azért adták neki a jövendőmondás képességét, mert ezzel akarták kárpótolni őt a múltja elvesztése miatt.
Valaki azonban a jelenétől is megfosztotta. Valaki elfújta a lelkében lobogó lángot, mely oly káprázatosan kiemelte őt a halandók közül. Valaki megölte Kasszandrát.
Mint mondtam, az én feladatom lett megszervezni a temetést. Egyetlen feldühödött barát vagy szerető, egyetlen gyásztól gyötört szülő vagy testvér sem bukkant fel. Rupa, a néma ifjú, akit egyedüli társaként tartott számon – magam sem tudom, hogy testőre, szolgája, rokona vagy szeretője volt-e – nyomtalanul eltűnt a gyilkosság napján.
Ravatalra fektetett teste három napig hevert palatinusi házam előcsarnokában. A balzsamozók fehérbe öltöztették, és illatos fenyőágakkal terítették körbe. A gyilkosa nem tett kárt Kasszandra szépségében; méreg oltotta ki az életét. Hamvas orcájából és puha ajkából kiveszett minden szín, és helyette valami viaszszerű, opálos derengés vonta be, olyan volt, mint egy áttetsző, fehér márványból faragott alak. Arcát keretező haját mintha aranyból kalapálták volna ki, hideg és kemény tapintású lett.
Nappal, amikor az átrium nyitott tetején beszűrődő napsugarak megvilágították, semmivel sem tűnt elevenebbnek egy fehér márványszobornál. Éjjelenként, amikor már mindenki más aludt a házban, kiszöktem az ágyamból, otthagytam a feleségemet, és kiosontam az előcsarnokba, hogy Kasszandra testét nézegessem. A félhomályban elvétve – azon különös pillanatokban, melyekhez hasonló csakis az éjszaka közepén adódhat, midőn az elme kimerült, és a mécses pislákoló fénye csalfa játékot űz egy öregember szemével – úgy tetszett, hogy a ravatalon fekvő test nem lehet igazán halott. Az apró láng meleg ragyogást kölcsönzött Kasszandra arcának, hajában vörös és sárga tincsek váltották egymást. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét és a száját, hogy hirtelen megelevenedve beszívja a levegőt. Egyszer nagy merészen még ajkaimat és a szájához érintettem, de rögvest borzongva visszahúzódtam, mintha egy rideg szobrot csókoltam volna meg.
Fekete koszorút akasztottam a házam bejárati ajtajára. Az ilyen koszorúk egyfelől figyelmeztetések, hogy a látogató legyen felkészülve a látványra, másfelől viszont meghívásnak is tekinthetők: gyertek, rójátok le tiszteleteteket a halott előtt. Kasszandra testére azonban senki sem volt kíváncsi. Még a kényszeres pletykálkodók sem jöttek minket zaklatni, holott azok abban lelik legfőbb szórakozásukat, hogy ajtókra függesztett koszorúkra vadásznak, és ismeretlen emberekhez kopognak be, csak hogy megnézhessék a legújabb holttestet, és véleményt formálhassanak a balzsamozók munkájáról. Egyes-egyedül én gyászoltam Kasszandrát.
Talán a halál és a temetés már annyira hétköznapi jelenség Rómában, hogy egy ismeretlen családból származó nő, akit a legtöbben őrültnek tartottak – éppoly őrültnek, mint a mondabeli Kasszandrát –, senkiben nem keltett érdeklődést. Az egész világot magába nyelte a polgárháború, amely mellett eltörpült a világtörténelem összes kisebb viszálykodása. Százával és ezrével estek el a katonák szárazföldön és vízen. Kétségbeesett feleségük jövője homályba veszett. Tönkrement adósokat találtak meg a szarufákon lógva, élettelenül. Kapzsi spekulánsokat szurkáltak halálra az éj leple alatt. Minden romokban hevert, és a jövő csak még több halált és szenvedést tartogatott, olyan mértékben, amelyhez hasonlót az emberiség korábban elképzelni sem tudott. A gyönyörű Kasszandra pedig, aki tébolyult jövendölésekkel sikította tele az utcákat, kiterítve feküdt, és senkit sem érdekelt annyira, hogy eljöjjön végső búcsút venni tőle.
Éppen csak annyira érdekelt valakit, hogy megölje.
Amikor letelt a gyászidőszak, összehívtam a legerősebb rabszolgáimat, hogy leemeljék a ravatalt az emelvényről. A házam lakóiból állt össze a temetési díszmenet, csak a hároméves unokám, Aulus nem volt jelen, illetve a feleségem, Bethesda, aki már egy jó ideje betegeskedett, és nem érezte magát elég jól ahhoz, hogy kimenjen az utcára. Helyette a lányom, Diana vonult mellettem, az ő oldalán pedig a férje, Davus. Mögöttünk jött a fiam, Eco, a feleségével, Meneniával, és az aranyhajú ikrekkel, akik tizenegy évesen már elég nagyok voltak ahhoz, hogy felfogják az esemény súlyát. A massiliai Hieronümosz is eljött, aki a házamban lakott azóta, hogy az előző évben Rómába érkezett. Sokat szenvedett az élete folyamán, és tudta, milyen számkivetettnek lenni, ezért gyanítottam, hogy ösztönösen átérzi Kasszandra fájdalmát is. Maroknyi rabszolgám követett minket, köztük a fivérek, Androcles és Mopsus, akik még Eco gyerekeinél is fiatalabbak voltak. Most az egyszer, az alkalom komolyságára való tekintettel, ők is visszafogták magukat.
A hagyományokra való tekintettel felbéreltem három muzsikust, akik a menet élén haladtak. Gyászéneket adtak elő, az egyik kürtön, a másik furulyán, a harmadik pedig egy bronzcsörgőt rázott hozzá. Hivalkodó házakban élő palatinusi szomszédjaim már messziről meghallották a zenebonát, és vagy bosszankodva becsukták a zsalugátereket, vagy kinyitották az ablakaikat, hogy kíváncsian megszemléljék a gyászmenetet.
A zenészeket a siratók követték. Mindössze négyet béreltem fel, mivel anyagi lehetőségeimből csak erre futotta, igaz, nem kértek túl magas árat. Könnyen lehetett Rómában olyan asszonyokat találni, akik a saját tragédiáikra gondolva könnyen sírva fakadnak, még egy számukra ismeretlen nő temetésén is. A négy asszony már korábban is vállalt sirató szerepet temetéseken, és mesterien végezte a feladatát. Reszkettek és zokogtak, csoszogtak és botladoztak, anélkül, hogy összeütköztek volna. Gubancos hajukat húzkodták, és felváltva szavalták a drámaíró Naevius híres sírfeliratának refrénjét: „Halandót halhatatlan ha megsirathatna, / siratnák a caménák Naeviust, a költőt. / Mert hogy csürébe csukta őt is Orcus isten, / latin szót szólni szerte Rómában felednek.”
Utánuk a némajátékos következett a sorban. Sokáig tipródtam, hogy felbéreljem-e, aztán úgy döntöttem, az alkalom megköveteli. Úgy hallottam, a férfi Alexandriából jött, és a legtöbben őt ajánlották ilyen feladatokra. Nőies maszkot viselt, szőke parókát, és ugyanolyan kék tunikát, amilyet Kasszandra is hordott. Én mutattam meg neki a jósnő tartását és viselkedését. Általánosságban véve eltúlzott, darabos mozdulatokkal utánozta, de olykor, talán véletlenül, talán kitervelten, sikerült oly mértékű hasonlatosságot felidéznie, hogy a hideg futkosott a hátamon.
A temetési némajátékban rendszerint megengedett a karikatúra, vagyis a jó ízlés határain belül kifigurázhatják az elhunytat, de én ezt megtiltottam. Az egy dolog, hogy egy pátriárka vagy egy közismert személy temetésére valaki kíméletes paródiát rendel, de Kasszandráról túl keveset tudtunk ahhoz, hogy tréfálkozhassunk vele kapcsolatban. Ennek ellenére a némajátékos nem utánozhatta Kasszandrát úgy, hogy kihagyja a rá leginkább jellemző vonást, ami mindenkiben emlékeket kelt: a rohamokat, melyek során a próféciák ködében bolyongott. A pantomimművész teste néha-néha váratlanul görcsbe rándult. Ilyenkor megpördült, majd hátrahajtotta a fejét, és furcsa, hátborzongató üvöltést hallatott. Nem sikerült pontosan utánoznia Kasszandra hangját, épp csak sugalmazta a lány rémisztő, földöntúli hangját, amely azokban a pillanatokban szakadt fel a torkából, amikor az istenség megszállta. Ahhoz azonban elegendő volt, hogy a bámészkodók, akik valaha is szemtanúi voltak Kasszandra valamelyik próféciájának a Forumon vagy egy piactéren, bólintsanak, és azt mondják magukban: Szóval ő fekszik azon a ravatalon! A némajátékos után maga Kasszandra következett a sorban, a magasba emelve, friss virágokkal és örökzöld ágakkal körülvéve, keresztbe tett kézzel, és behunyt szemmel, mintha csak aludna. Őt a családom tagjai és a rabszolgáim követték, és komor ünnepélyességgel búcsúztak egy olyan nőtől, akit egyikük sem ismert, csak én.
Lassan elvonultunk a Palatinus terebélyes épületei előtt, és lejutottunk a Subura negyedébe, melynek sikátoraiban nyüzsgött az élet. A járókelők még ezekben a hitetlen napokban is tisztelettel nézték a gyászmenetet – e vérzivataros időkben, amikor az emberek az isteneket kárhoztatják, az istenek pedig az embereket. Abbahagyták a veszekedést, a pletykálkodást és az alkudozást, becsukták a szájukat, és félreálltak, hogy a halott a gyászolókkal együtt elhaladhasson közöttük.
Az sem ritka, hogy a temetési menethez újabb emberek csatlakoznak Róma utcáin, olyanok, akiket valami különös ösztön arra sarkall, hogy a halott iránti tiszteletből beálljanak a rokonok mögé. Ez ugyanúgy megtörténik a híres és nagyhatalmú családok sarjainak temetésén, mint a szerényebb körökből származókén, ha közösségükben ismerték és szerették őket. Valahányszor hátranéztem, csupán egy hézagot láttam a sereghajtók mögött, aztán összezárult a tömeg az utcán. Az emberek hamar elterelték figyelmüket a menetről, és visszatértek hétköznapi teendőikhez.
Mégis akadtak, akik figyeltek és követtek minket – mint az rövidesen kiderült.
Végül elértünk az Esquilinus-kapuhoz, és alatta átvonulva kiléptünk az élők városából a holtakéba. Róma nyilvános nekropolisza a dombok lágy lankáit is beborította, ameddig csak a szem ellátott. Ezen a helyen szorosan összezsúfolódtak a rabszolgák jelöletlen sírjai a polgárok szerény sírboltjaival. Nemcsak mi temettünk aznap. Innen-onnan halotti máglyák füstje tekergett az ég felé, és az égő fa és hús szagával töltötték be a halottak városát.
Kicsit arrébb az úttól, egy alacsony domb tetején már előkészítették a máglyát Kasszandrának. Miközben a ravatalt ráhelyezték a rakásra, és a tűz őrzői felszították a lángokat, bementem Venus Libitina templomába, ahol jegyzékbe vették a halottakat.
Amint a bent lévő tisztviselő meglátott, tüstént és mogorván a kettőnket elválasztó pultra csapta a jegyzéket. Mondtam neki, hogy szeretném, ha beiktatna egy halottat. A férfi kinyitotta a forgópánton csukódó, viaszbetétes kettős fatáblát, és kezébe vette az stylust.
– Polgár, rabszolga vagy idegen? – kérdezte kurtán.
– Nem tudom biztosan.
– Nem tudod biztosan?
Úgy nézett rám, mintha azzal az eltökélt szándékkal léptem volna be a templomba, hogy raboljam az idejét.
– Nem ismertem igazán. Azt hiszem, senki sem ismerte jól.
– A te házadban lakott?
– Nem. Csak azért veszek részt a temetésén, mert…
– Ezek szerint idegen, aki látogatóba érkezett Rómába?
– Nem tudom.
Nagy lendülettel becsukta a jegyzőkönyvet, és meglengette felém az íróvesszőjét.
– Ha így van, menj el, és csak akkor gyere vissza, ha már tudod.
Átnyúltam a pult fölött, és megragadtam a tunikája elejét.
– Négy napja halt meg, itt, Rómában, és igenis be fogod iktatni.
A tisztviselő elsápadt.
– Persze – vinnyogta.
Csak akkor vettem észre, milyen erősen markoltam a tunikáját, amikor lassan elengedtem. Teljesen vörös lett az arca, és eltartott pár percig, mire újból rendesen tudott lélegezni. Látványos mozdulatokkal állította vissza megjelenése méltóságát, kisimította a tunikáját, és kezével hátrafésülte a haját. Szertartásosan nyitotta ki ismét a jegyzőkönyvet, és belenyomta az íróvesszőt a viaszba.
– Az elhunyt neve? – kérdezte elcsukló hangon.
Köhögve igyekezett köszörülni a torkát.
– Nem tudom pontosan.
A férfi szája megrándult. Inkább elharapta a nyelvét. A könyvre szegezte a tekintetét.
– Akkor is be kell írnom valami nevet.
– Írj be Kasszandrát.
– Jól van. – Erősen véste bele a betűket a kemény viaszba. – Származási helye?
– Megmondtam, hogy nem tudom.
Csettintett a nyelvével.
– De nekem be kell írnom valamit. Ha római polgár volt, tudnom kell a családja nevét, ha férjnél volt, tudnom kell a férje nevét. Ha idegen volt, tudnom kell, honnan jött. Ha rabszolga volt…
– Akkor írd azt, hogy „származása ismeretlen”.
Már szólásra nyitotta a száját, de inkább meggondolta magát.
– Igencsak szabálytalan – motyogta, miközben leírta, amit mondtam. – Feltételezem, a születési idejét sem tudod.
Haragosan néztem rá.
– Értem. Ezek szerint „születési ideje ismeretlen”. Hát a halála időpontja? Azt mondtad, négy nappal ezelőtt?
– Igen. Sextilis ötödik napján halt meg.
– A halál oka?
– Mérgezés – szűrtem ki a fogaim közül. – Megmérgezték.
– Értem – felelte a tisztviselő, és a kapkodó írás közben igyekezett érzéketlen maradni. – Ilyen névvel, mint a Kasszandra – motyogta az orra alatt –, az ember azt hinné, előre láthatta volna. És mi a te neved? Ez is kell ahhoz, hogy teljes legyen a bejegyzés.
Kedvem lett volna odacsapni neki egyet, de ellenálltam a késztetésnek.
– Gordianus, akit Nyomozónak hívnak.
– Rendben van. Tessék, úgy írtam, ahogy kérted. „Az elhunyt neve: Kasszandra. Családja és státusza ismeretlen. Születési ideje ismeretlen. Megmérgezték sextilis nonusán, Róma 706. évében. Jelentette Gordianus, akit Nyomozónak hívnak”. Ez így kielégítő, polgár?
Nem feleltem semmit, csak elindultam kifelé, a bejáratot szegélyező oszlopok irányába. Hallottam, ahogy a hátam mögött tovább dohog.
– Nyomozó, mi? Talán inkább azzal foglalkozna, hogy előkeríti a gyilkost…
Lesétáltam a templom lépcsőjén, és odamentem a máglyához. Csak a földet bámultam, nem láttam semmit. Ahogy közeledtem, egyre erősebben éreztem a tűz forróságát. Amikor végül felemeltem a fejem, megpillantottam Kasszandrát a lángok között. A ravatalt felállították, hogy a temetésre egybegyűltek szemtanúi lehessenek testi valója elporladásának. A zenészek felgyorsították a tempót, és a gyászének helyett erőszakos, éles sirámba csaptak át. A fizetett siratók térdre borultak, öklükkel a földet csapkodták, sikoltoztak és jajgattak.
Egy váratlan fuvallat magasabbra korbácsolta a lángokat. A tűz moraját hangos reccsenések, roppanások és sistergő hangok szaggatták meg. Miközben a máglyát figyeltem, a lángok fokozatosan felemésztették Kasszandra testét, bekunkorították a haját, örökre elhervasztották, elszenesítették a bőrét, mindenét feketére kormozták, és örökre elpusztították a szépségét. A szél a szemembe fújta a füstöt, és a csípő érzésre a könnyeim is kibuggyantak. Megpróbáltam másfelé nézni – másfelé akartam nézni –, de nem tudtam. Ez a förtelmes látvány adott egy utolsó pillanatot, egy utolsó arra, hogy Kasszandra látványa belém ivódjon.
Benyúltam a tógám alá, és egy bőrből készült, rövid rudat vettem elő. Kasszandráé volt. Az összes hozzá tartozó tárgy közül ez az egy maradt meg. Egy darabig a kezemben szorongattam, aztán rádobtam a máglyára.
Éreztem, hogy Diana mellém lépett, majd meg is érintette a kezével a karomat.
– Papa, nézd!
Végre elszakítottam a tekintetemet a halotti máglyától. Kifejezéstelenül néztem a lányomra. Szeme – az az imádott, vibrálóan élő szempár – találkozott az enyémmel, aztán másfelé fordult. Követtem a pillantását. Már nem voltunk egyedül. Mások is eljöttek, hogy végignézzék Kasszandra megsemmisülését. Azalatt érkezhettek, amíg a templomban voltam, vagy amíg a tüzet bámultam. A különálló csoportok távol tartották magukat a máglyától, és félkör alakban szétszóródva álltak a hátunk mögött. Összesen hét csoportot számoltam össze. Egyenként fürkésztem végig őket, és nem akartam hinni a szememnek.
Heten jöttek el Róma leggazdagabb, leghatalmasabb, legkiemelkedőbb asszonyai közül a nekropoliszba, hogy végignézzék, ahogy Kasszandrát elhamvasztják. Nyilvánosan nem csatlakoztak a gyászmenethez, mégis ott voltak, hordszékükben meghúzódva, hozzátartozóikkal, testőreikkel és hordozó rabszolgáikkal körülvéve. Látszólag egyik sem vett tudomást a másik jelenlétéről, tisztes távolságot tartottak egymástól és tőlünk is. Egyenesen a halotti máglyát figyelték.
Szemügyre vettem őket, balról jobbra haladva.
Terentia volt az első, Cicero istenfélő, makulátlanul erkölcsös felesége. Férjét a polgárháború görög földre sodorta, Pompeius mellé, és ha a pletykáknak hinni lehet, a magára maradt Terentiának igen nehéz dolga volt a gazdálkodással. Ami azt illeti, az ő hordszéke volt a legszerényebb mind közül. A fülkét körülvevő, egykor vakító fehér függönyök piszkosszürkére fakultak, és itt-ott foltok csúfították el őket. De kétségtelenül az ő hordszéke volt a legnagyobb, és némi hunyorgás árán további két nőt fedeztem fel a belsejében. A lányát, Tulliát, Cicero szeme fényét is magával hozta. A másik nő elrejtőzött az árnyékban, de jellegzetes ruhájáról és hajviseletéről nyomban megállapítottam, hogy egy Vesta-szűz. Nem lehetett más, mint Fabia, Terentia lánytestvére, akit fiatalkorában hajszál híján élve eltemettek, miután megvádolták szüzességi fogadalma megszegésével.
A következő hordszékben Antoniát, Caesar jobbkezének, Marcus Antoniusnak unokatestvérét és feleségét pillantottam meg. Amikor Caesar Hispániában ment megütközni az ellenségeivel, Antoniusra bízta Itáliát. Most viszont mindketten Hellász északi részén tartózkodtak, ahol Pompeius ellen küzdöttek. Antoniát rendkívül vonzó asszonyként tartották számon. Engem soha nem mutattak be neki, így fel sem ismertem volna, ha nincs a hordszéke felső sarkain a két bronz oroszlánfej. Ez volt Antonius jelképe.
Jelenléte már csak a sorban rákövetkező asszony miatt is ámulatot ébresztett bennem. Bármelyik római felismerte volna a cifra, rózsaszín és arany rojtokkal ékített, zöld hordszékről, mivel Cytheris, a színésznő felbukkanását mindig harsány pompa jelezte. Antonius szeretője volt, és az idő alatt, amíg a távollévő Caesar megbízásából Antonius irányította Rómát, Cytheris nem is igyekezett titkolni a viszonyukat. Beutazta vele egész Itáliát. Az emberek „helyettes feleségnek” nevezték. A színésznőt a szépsége is híressé tette, noha én magam soha nem láttam elég közelről ahhoz, hogy megerősíthessem ezt a véleményt. Azok szerint, akik a korábbi gazdája, Volumnius bankár estélyein némajátékosként is látták, a színjátszáshoz is volt tehetsége, a legapróbb mozdulatokkal és leghalványabb arckifejezésekkel is egész érzelemsorozatot váltott ki a nézőkből – köztük nem kevés sóvárgást is. Antonia és ő rá sem néztek egymásra, talán meg is feledkeztek a másik jelenlétéről.
Azután a következő hordszékre esett a pillantásom, egy gyászos feketébe és sötétkékbe burkolt fülkére. Felismertem benne a kétszeresen is özvegy Fulviát. Először Clodius felesége volt, a radikális politikusé és népvezéré. Miután Clodiust négy évvel korábban a Via Appia mentén megölték, és ennek eredményeképpen káosz szabadult Rómára – visszatekintve ekkor kezdtek recsegni-ropogni a köztársaság meggyengült eresztékei –, Fulvia hamarosan ismét férjhez ment, és sorsát Caesar hőn szeretett ifjú hadvezérével, Gaius Curióval kötötte össze. Csak hónapok teltek el azóta, hogy Africából hír érkezett Curio szörnyűséges végzetéről; arról, hogy a feje Juba király trófeájaként végezte. Némelyek Róma legszerencsétlenebb asszonyának nevezték Fulviát, de én tudtam, hogy rettenthetetlen lélek lakozik benne, hiszen személyesen is ismertem. A hordszékben az anyja, Sempronia is mellette ült, akitől Fulvia azt a bizonyos hősiességet örökölte.
Ahogy pillantásom tovább siklott a következő hordszékre, őszintén megrökönyödtem, mert úgy tűnt, a képtelenségek egyre csak sokasodnak. Jellegzetes, kéjsóvár testtartásáról könnyű volt felismerni Faustát, Sulla diktátor hírhedten buja lányát, aki temérdek díszpárnáján pihent. Harminc évvel a halála után a diktátor rövid, vérgőzös uralkodásának emléke még mindig ott kísértett Rómában. (Egyesek tudni vélték, hogy akárki is kerül ki győztesen a polgárháborúból, Caesar vagy Pompeius, Sulla könyörtelen példáját fogja követni, és az ellenségei levágott fejével fogja teletömni a Forumot.) Mialatt Sulla szelleme a Forumon bolyongott, a lánya a mendemondák szerint Róma legromlottabb köreiben forgott. Fausta még a száműzött bandavezér, Milo felesége volt, igaz, csupán névlegesen. Caesar – szándékosan – egyedül Milót hagyta ki a sorból, amikor Róma elhagyása előtt nagylelkűen közkegyelmet adott a politikai száműzötteknek. Milo megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy négy évvel ezelőtt végzett gyűlölt riválisával, Clodiusszal a Via Appián. A bíróság ítélete szerint Fausta férje volt az, aki (először) özveggyé tette Fulviát. Vajon a két nő tudott egymás jelenlétéről? Ha tisztában is voltak vele, nem adták több jelét, mint Antonia és Cytheris. Ebben az időszakban mindenkit az tartott izgalomban, hogy Milo állítólag megszökött a száműzetésből, és felkelést szított vidéken. Mit tudott erről Fausta? Miért jött el Kasszandra temetésére?
A következő hordszék körül gyűlt össze a legnagyobb testőrcsoport: ragyogó, elefántcsont rudakból és aranyszállal teliszőtt fehér drapériákból álló kupolát vettek körbe, melyet bíborszínű szegély tarkított. A nagy Caesar felesége, Calpurnia ült a hordszékben. Miután Marcus Antonius távozott Rómából, hogy Caesar oldalán harcoljon, sokan úgy vélték, hogy Calpurnia a férje távollétében Caesar szeme és füle. Caesar tíz évvel korábban vette feleségül, egyesek szerint kizárólag a politikai haszonszerzés reményében, mivel Calpurniában önmagához hasonlóan törekvő társra talált. Azt pletykálták, hogy rendkívül keményfejű asszony, és túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy babonákkal foglalkozzon. Miért látogatott mégis el a nekropoliszba, az őrült jósnő temetésére?
Már csak egy hordszék maradt, kicsivel távolabb a többihez képest. Amikor pillantásom ráesett, egy szemvillanásnyi időre a szívem is megállt. A hordszék tulajdonosát nem lehetett látni, pusztán az egyik ujját, amely éppen csak annyira nyitotta szét a függönyt, hogy az asszony kiláthasson. De én nagyon is jól ismertem azt a hordszéket, a vörös-fehér csíkokat. Nyolc évvel korábban a benne ülő asszony volt Róma egyik legismertebb matrónája, aki csiricsáré ízléséről és léha felfogásáról vált hírhedté. Aztán elkövette azt a hibát, hogy elhidegült ifjú szeretőjét bíróság elé rángatta, és így Cicero útját is keresztezte. Ennek következményeképpen rettenetes nyilvános megaláztatás lett az osztályrésze, amely után nem volt képes többé talpra állni. Nem sokkal később a fivére (és egyesek szerint szeretője), Clodius életét vesztette a Via Appián, és ekkor az asszonyban az elevenség utolsó lángja is kihunyt. Annyira elzárkózott az emberektől, hogy sokan halottnak hitték. Kasszandra előtt ő volt az egyetlen asszony Rómában, aki kis híján összetörte a szívem. De mit keresett a temetőben ezen a napon Clodia – a gyönyörű, talányos Clodia, Róma egykor legveszélyesebb némbere, akit mára elfeledtek? Miért osont be a nekropoliszba rejtőzködve, szinte settenkedve a többi asszony között?
Egyik hordszékről a másikra vándorolt a tekintetem, és szinte forgott velem a világ. Egyedülálló élmény volt ezt a sok kiemelkedő asszonyt egy helyen, egy időben látni; egészen elképedtem. Mégis, mind a heten megjelentek, szétszóródva az égő máglya körül, mint a csatára készülő seregek, amikor felállítják sátraikat a harcmezőn. Terentia, Antonia, Cytheris, Fulvia, Fausta, Calpurnia és Clodia – Kasszandra temetése összehozta őket. De miért nézték meg az elhamvasztását? Hogy meggyászolják? Hogy megátkozzák? Hogy kárörvendőn szórakozzanak a pusztulásán? Olyan távol voltak, hogy nem láthattam az arckifejezésüket.
A mellettem álló Diana karba fonta a kezét, és magára öltötte az anyjától örökölt fondorlatos, metsző pillantását.
– Biztos közülük volt valaki – jegyezte meg. – Biztos vagyok benne, papa, hogy valamelyik jelenlévő asszony gyilkolta meg.
Megborzongtam, noha a lángok forróságot leheltek rám. Szaporán pislogtam a szemembe sodródó füsttől és parázstól, majd ismét a máglya felé fordultam. A tűz időközben még többet megemésztett Kasszandrából, még többet vett el belőle tőlem, és nekem máris nagyon hiányzott. A mardosó füsttel dacolva még nagyobbra nyitottam a szemem. A felállított ravatalon feketéllő maradványokra meredtem: most már az egész egy izzó szénágyra emlékeztetett. A muzsikusok tovább játszották az éktelen gyászzenét. A siratók az ég felé sikoltoztak.
Fogalmam sincs, mennyi ideig néztem a lángokat, de amikor végül újra megfordultam, mind a hét asszonynak hűlt helyét találtam. A hordszékek és a kíséretek is úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:
Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza