Gauguin

Eredeti cím: Gauguin

Oldalszám: 80

Ára: 1590 Ft

 

A sorozat negyedik kötetében az egyik kedvenc festőm a főszereplő, aki nem csupán alkotásai miatt, hanem kellőképpen különc élete, s nem utolsó sorban a következő festőgenerációkra gyakorolt hatása (neki köszönhetjük a primitivizmus létrejöttét) végett is kiérdemli a művész jelzőt.
 

Gauguin élete során sokfelé megfordult, kereste a földi paradicsomot, ahol kiteljesedhet a művészete, mivel úgy érezte az akkoriban divatos stílusok nem adják vissza kellőképpen az érzéseket.
Az ehhez szükséges egyszerűséget és romlatlanságot kezdetben a vidéki földművesekben vélte megtalálni, de pár évvel később elege lett Európából, ahol szerinte a felületesség eluralkodott a művészeten.

Hosszas bolyongás után jutott el Tahitire, ahol ugyan nem találta meg az áhított nyugalmat (a pénztelenség haláláig jellemezte helyzetét), de a polinéz táj és az őslakosok örökre lenyűgözték.

 

Érdekességként megjegyzem, hogy a francia társadalomból való kivonulása némileg emlékeztet Rimbaud eltűnésére, aki sikerei csúcsán fogta magát, letette a tollát és világgá ment. Több országot bejárt, majd kereskedőként Abesszíniában telepedett le, ahol álnéven üzletelt.
De a festők között is van hasonló példa, Delacroix például Algírban kereste a teljesebb életet, csak ő pár évvel később feltöltődve visszatért Párizsba.

 

A költővel ellentétben Eugène Henri Paul Gauguin (1848-1903) nem hagyott fel eredeti foglalkozásával álmai szigetén, hanem továbbra is festett, méghozzá nem is akárhogyan – véleményem szerint ekkor jutott el pályája csúcsára.

 

Az elkészült képeket Párizsba küldte, ahol kezdetben értetlenül fogadták a „barbár” felfogásban készült, egzotikus témájú, harsány színeket használó festményeket, de évek múltán mind nagyobb elismertségre tett szert (ami akkoriban nem szükségszerűen jelentett anyagi sikert). Egyik ismerőse például levelében azt tanácsolta, eszébe ne jusson hazamenni, mert csak tönkretenné az addig felépített hírnevét.

 

Nem várt fejleményként kiállt az őslakosok érdekei mellett, aminek köszönhetően a hátralévő évek alatt folyamatosan a helyi hatóságokkal vitatkozott. Ezzel egy időben egészsége is megrendült, valamint lánya halála is komolyan megviselte (ekkor szakított végleg feleségével).
Minden nyomorúság ellenére az ekkor készült képei tele vannak örömmel, elevenséggel, nőalakjaiból árad az életerő.

Munkássága a mai napig megkerülhetetlen, mivel visszatért a természethez, a természeti népekhez, és az ott látottakat, az eredendő érzéseket festette meg. Egyszerűségre törekvésének köszönhetően képein a formák is egyszerűsödtek, sőt, a végén odáig jutott, hogy aprólékos részletezés helyett inkább rikító színű nagy felületeket festett.

Véleménye szerint ezen a módon került legközelebb Tahiti őslakóinak érzésvilágához – az ő szemükkel akart festeni. Ez „forradalmi” lépés volt az impresszionizmus felfogása után, és az egyik lehetséges jövőbe vezető útnak bizonyult (a másik kettőt Cézanne és Van Gogh „fedezte fel”).

 

A kötet terjedelméből adódóan csak röviden ismerteti életét, miként alkotásai közül is csak ízelítőt láthatunk. Mint mindig, aki szeretne többet megtudni a festőről, az nem kerülheti el az utánajárást.

Egy problémám van csupán az albummal, a színek valahogy fakók, kopottak, nem adják vissza a harsányságot, az életörömöt, amit Gauguin vászonra álmodott. Ettől függetlenül hiánypótlónak tartom a kötetet, mivel a korábban megjelent könyvekhez képest jóval több olvasóval ismerteti meg ezt a fontos festőt.

Kapcsolódó írás:
Fiorella Nicosia: Gauguin