Főkép A könyv felépítését tekintve megegyezik a korábban már méltatott 101 sci-fi film amit látnod kell, mielőtt meghalsz című kötettel. Vagyis minden mozi négy oldalt kapott, amiből az elsőt elfoglalja a korabeli plakát, az utolsót pedig egy jellemző kép a filmből. A kettő között pár adat (rendező, szereplők, stb.), majd valamelyik kritikus írása.

Ezek között van pár közepes vagy kicsit gyengébb szösszenet (A harag 3. esetében például máig nem tudom mit is akart mondani a szerző), de a többség jól átgondolt, megfelelő pozicionálást és értékelést tartalmazó ismertető.
Ezért például nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki a közeljövőben blog vagy más fórumon írásra adja a fejét –, mivel sokat lehet tanulni belőlük.
 
Természetesen az olvasók többsége nem írástechnikai szakkönyvként vásárolja meg ezt a kisméretű könyvet, hanem mert érdeklik a horror filmek.
Ebből a szempontból azt mondom, ez ideális választás, mivel a felsorolt 101 film gyakorlatilag a műfaj történetét adja, kezdve az 1919-es Dr. Caligarival (Robert Wiene rendezése), és befejezve a 2007-es Az árvaházzal (Juan Antonio Bayona rendezése).

Első ránézésre is nyilvánvaló, mekkora fejlődésen ment át a horror ez idő alatt, és itt nem csupán a filmtechnika fejlődésére gondolok, hanem arra a kölcsönhatásra, aminek eredményeként napjaink nézői egyrészt a kimondottan gyomorforgató képsorok láttán sem kérik a panaszkönyvet, hiszen az évtizedes felkészítésnek köszönhetően hozzászoktak az efféle látványossághoz (aki meg nem, az úgysem vesz jegyet az ilyen előadásokra); másrészt meg ugye a rendezők is egyre durvább jelenetekkel pakolják tele filmjeiket, hogy a kívánt ijesztgetés létrejöjjön.
Hol vagyunk már a Madarak visszafogottságától vagy Lugosi Drakulájának arisztokratikus bájától?
 
Meglepődve tapasztaltam, hogy ellentétben a sci-fi vagy a háborús mozikkal, milyen kevés nagykiadós produkció szerepel a válogatásban (Az ördögűző ilyen például). Úgy tűnik, ez a műfaj sosem nyerte el a stúdióvezetők tetszését (még az időnkénti kasszasiker ellenére sem).
 
Ez persze egy pillanatig sem zavarja a rajongókat, hiszen így megmarad az underground hangulat, ami egyrészt a mainstreamtől való távolságtartást jelent, másrészt meg egyfajta elnéző magatartást, aminek köszönhetően az olyan gyengébb produkciók is nézőre találnak, mint például a számolatlan mennyiségű utánérzések. Szerencsére ebben a kötetben csak a stílusteremtő alapvetések kaptak helyet.
 
Azért a listán találkoztam pár meglepetéssel, amiket ha rajtam múlik, biztosan nem választottam volna be (Radírfej mondjuk), és van pár, amit nem is értek, miért maradtak ki (Alien például).
 
Fura módon itt is a hetvenes-nyolcvanas évek alkotásai dominálnak, (Gonosz halott 2, A köd, Ragyogás, Rémálom sorozat, Helloween sorozat, Szellemharcosok, stb.), no meg az előzmények. Az utóbbi évtizedekből meglepően kevés cím jutott be, szerencsére a japán horror több filmmel is képviselteti magát.
Apropó területi elosztás: egzotikumként orosz és csehszlovák ijesztgetés is szerepel a listán – magyar persze nem –, aztán kötelező jelleggel rengeteg angol, francia, német, olasz és amerikai.
 
A szerzők feltételeznek némi jártasságot az olvasók részéről, és nem restek olyan szakkifejezéseket használni, mint például a blaxploitation, valamint számtalan alműfajra hivatkoznak (testhorror, splatstick, stb.), bár ez utóbbi húzás csak okosítja az olvasót.
Azonban mindent furcsaságot megbocsátok, hiszen megtalálható a könyvben Carl Theodor Dreyer klasszikus vámpírfilmje is (Vámpír, 1932), no meg a Nosferatu mindkét verziója (1922 és 1979).
 
Olvasás után pedig mindenki előveheti kedvenc filmjét, és már kezdődhet is a nosztalgiázás, az ijesztgetés vagy a celluloid vérontás.