Főkép

Gondolom, sokan látták a Napok romjai című filmet, amit Anthony Hopkins és Emma Thompson csodálatos alakítása tett felejthetetlenné, de azt talán kevesebben tudják, hogy a film alapjául egy regény szolgált, ami 1989-ben elnyerte a Booker-díjat is – ami most immár negyedjére jelent meg magyarul (először még A főkomornyik szabadsága címen).
 
A Japánban született, ám hatéves korától Angliában élő Kazuo Ishiguro harmadik regényének főszereplője Mr. Stevens, egy angol nemesi ház főkomornyikja. A regény jelene 1956, amikor is új, amerikai gazdája szabadságot ad Stevens-nek, aki ezt az alkalmat arra használja, hogy elautózzon Dél-Angliába, megcsodálja annak számos szép látnivalóját, s hogy egyúttal találkozzon Darlington Hall volt házvezetőnőjével, és megkérje Miss Kentont, térjen vissza a birtokra, hogy újra elfoglalja régi pozícióját. De az utazás egyúttal a múltba is vezet – amint Stevens egyre messzebbre kerül Darlington Hall-tól, ismeretlen terepen vezetve ura Fordját, úgy fedi fel előttünk visszaemlékezéseiben mindazt, ami a ’30-as években történt, és aminek köszönhetően új tulajdonosa van a kastélynak.
 
A regény nem csupán a jelen és múlt között váltakozó elbeszélés miatt rétegzett, hanem mert számos vetülete van. Az egyik korkép, illetve történelem, annak is egy olyan, kevéssé közismert epizódja, melyben Stevens egykori urának jut a nagyobb szerep, aki igazi előkelő, becsületes, ámde naív angol lordként azon dolgozik, hogy az I. világháború után Németországra nehezedő nyomást (amit ő bosszúhadjáratként értelmez) enyhítse politikai eszközökkel. Mindez apránként derül csak ki, és szinte mellékes Stevens történetéhez képest.
 
A végtelenül kifinomult, méltóságteljes stílusú, szigorú erkölcsi normák szerint élő főkomornyik, aki talán angolabb a hajdani Lord Darlingtonnál is, és lényegében maga a megtestesült, két lábon járó viktoriánus kor, élete minden pillanatát mindenkori ura szolgálatában tölti. Ezt tanulta apjától, a szintén kiváló hajdani főkomornyikról, akinek halála épp egybeesik egy fontos konferenciával, amit a kastélyban tartanak. Számára a szolgálat, a lojalitás mindennél előrébb való, ideértve bármi személyest is. Ez valahol megható és nemes is lehet, csakhogy Stevens életében is számos olyan pont van, amikor önmagának kellene lennie. Nemcsak olyan morális szempontból kényes esetekben, mint például amikor épp náci eszmékkel megvezetett ura kirúg két zsidó szolgálólányt, de magánéletében is.

Ishiguro a könyv első pillanatától sugalmazza, hogy Stevens számára Miss Kenton több lehetett, mint egyszerűen egy kiváló képességekkel bíró házvezetőnő, ámde a merev szabályok, amik irányítják életét, megakadályozzák abban, hogy közelebb engedje magához az irányában távolról sem közömbös nőt. Pontosabban… épp ez az, ami a regény lényege.

 

Az olvasó, saját egyéni gondolkodásától, vérmérsékletétől függően könnyen elítélheti Stevens-t, pipogya, humortalan, sznob idiótának épp úgy nevezheti, mint nehézkes, önáltató, egyszersmind tragikus figurának, és így tovább, mindazonáltal megeshet, hogy kísérti majd a gondolat, hogy esetleg egynémely döntésében ő maga is ilyen vagy olyan indokok, szabályok, akármik mögé bújt, ahelyett, hogy vállalta volna a döntés, az emberileg leginkább helyes lépés kockázatát és az azzal járó felelősséget. Miközben Stevens hosszú távon némileg tényleg fárasztó stílusában elmesél minden dolgot, egyre-másra döbben rá, bevallva-bevallatlanul a hibákra, amiket vétett, és megérti, hogy eltékozolta az életét. Az olvasó pedig elkerülhetetlenül a hatása alá kerül, és még örülhet, ha saját élete alapos megvizsgálása után sem kell többet megállapítania, mint hogy lám, ez a könyv csodálatosan ad elő egy rossz példát, egy olyan életről, amiben bizonyos nézőpontból ugyan megvolt a méltóság, a tartás, de valójában elhibázott döntésekkel előidézett személyes tragédiákkal van tele.
 
Mindemellett a regény egy stílusbravúr, a maga módján költőien szép és felkavaró, és ad valami különös ízt a könyvnek az is, hogy Ishiguro nem pusztán nem tősgyökeres angol, de még az amúgy a viktoriánus, illetve tradicionális angol erkölccsel és viselkedési normákkal sok hasonlóságot mutató japán kultúrát sem szívhatta magába úgy istenigazából, s mégis ilyen döbbenetes mélységig ismeri a (most már részben régvolt) angol mentalitást. De talán épp az ő sajátos helyzetéből fakadó távolságtartás tette lehetővé, hogy mindent, ami a könyvben felvonul, bizonyos fokú mértékletességgel, objektivitással ábrázolja – a szöveg, a történet szépsége pedig az írói zseni eredménye.