Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 46.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nemcsak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Maïa Barouh: Kodama (CD)

 

A 2016-os Budapest Ritmon általam látott koncertek közül az egyik legjobb, mindenképpen dobogós helyezést elérő produkció egyértelműen a francia-japán Maïa Barouh fellépése volt. Vele kapcsolatban kénytelen vagyok visszautalni az általa használt matrjoska babás hasonlathoz, miszerint az egymásban rejtező babák az emberek sokarcúságát, sokoldalúságát jelképezik. Ennek szellemében éltük meg azt a csodát, ahogyan egyik hangulatból a másikba sodort bennünket, és részt vettünk a színpadra (és a küzdőtérre) varázsolt törzsi rítuson. Ez nem képzavaros állítás, hiszen zenéje erősen támaszkodik a japán népdalokra, melyeket a szigetország egymástól távoli zugaiból gyűjtött össze. Kezében azonban minden a helyére kerül, miként a koncerten, úgy a lemez hallgatása közben sem tűntek fel a váltások, csak suhantam vele, és utólag úgy gondolom, ez tényleg révülésközeli élmény volt – amit nem lehet megunni.

 

Persze erre mindenki mondhatja, elfogult vagyok a japán zenével szemben (és ez valóban így van) – de ebben az esetben egy nagy hatásfokkal működő fúzióról van szó, aminek csak egy apró eleme például, hogy a taiko dobok mellett egy szabvány dobfelszerelés segít a megfelelő ritmus kialakításában. Poliritmika és elektronika keveredik a hagyományos japán népzenével – kifinomultan, nyersen, ösztönösen, átgondoltan. Barouh az éppen aktuális szerzemény kívánta stílusban énekel, mindemellett fuvolázik, hangja kis túlzással észrevétlenül suhan befelé az ember fülébe, ahol aztán tartós maradásra rendezkedik be. A Kodama album kortárs világzenét tartalmaz, mely keletnek és nyugatnak, réginek és modernnek egyaránt tud mit mondani. Letisztult, mentes a túlzásoktól, de van annyira jó, hogy visszhangja sokáig ott rezonáljon a hallgatóban (a kodama egyébként visszhangot jelent japánul).

 

Hajlamos vagyok kerek egészként kezelni a lemezt, de emlékezve a koncertre, azért megemlítek pár kedvencet. Elsőként a „Kane Ren Ren” jut eszembe, hiszen ezen volt a legnagyobb őrjöngés, hihetetlen energiák szabadulnak fel a zenében, és hosszúsága okán tényleg teljesen magával ragadja a hallgatót. Aztán mindenki hallgassa meg „Jongala” című szerzeményt is, hiszen itt nemcsak az csodálható meg, mit értenek ezek a zenészek az egyszerűség alatt, hanem Maïa Barouh énektechnikája is lenyűgöző. Harmadik választottam a korábban említett „Matriochka”, ez hangszerelése miatt tetszik nagyon, no meg azért, mert az ének helyenként a japán popénesnőket idézi.

 

Kinek ajánlom: azt kell mondjam, ez az album minden világzenét szeretőnek kötelező hallgatnivaló.

2015-ben megjelent lemez (Saravah).

Az énekesnő weboldala: https://www.maiabarouh.com

 

 

 

Ponk: Postfolklor (CD)

 

Első találkozásom a morva együttessel pár hete történt, amikor az idei Womex hivatalos válogatásalbumát hallgattam, és jegyzeteltem, kik azok az előadók, akik elsőre megnyertek maguknak. Na ekkor szerettem bele a Ponk zenéjébe – egyetlen nóta alapján. A „Sibenicky” meglepő módon cimbalommal indít, aztán társul mellé a hegedű és a nagybőgő, és olyan dallamot vezettek elő, amely nyilvánvalóan népzenei gyökerekkel rendelkezik, ám mindezt úgy adták elő, mint ahogyan mondjuk a Góbé csinálja – naprakészen, pormentesen, frissen, fiatalosan, kicsit újragondolva.

 

Ezek után már csak idő kérdése volt, mikor hallgatom meg a szerzői kiadásban megjelent albumot. Ez utóbbi tény egyébként érthetetlen számomra: vajon miért nem akadt egyetlen fantáziadús kiadó sem, amikor ez tényleg minőségi és egyedi muzsika? Felfoghatatlan, ezért csak odateszem a zeneipar többi furcsasága közé. Nem olyan régen arról írtam az ukrán gyűjtés kapcsán, hogy a szövegek alapján nekik is vannak komor, szomorú dalaik, de az felhőtlen vigalom ehhez képest, ugyanis a Postfolklor gyakorlatilag nem tartalmaz vidám nótát, mindegyikben vagy meghal valaki, vagy más borzasztóság történik. Ez nyilván tudatos döntés az együttestől, csak elsőre fura, azonban tény, kellőképpen megalapoz a lemez alaphangulatának.

 

A három férfiemberből álló trió azonban a szövegek jelentette korlátok dacára meglepően változatos albumot készített, a hangszerelés terén pedig tényleg bámulatos amit művelnek. A cimbalom időnként úgy szól, mintha zongora lenne (Eduard Tomaštík érdeme), a bőgő hozza a dobot (Jakub Nožička), Michal Krystýnek éneke pedig nagyon illik a zenéjükhöz, és akkor még nem szóltam arról a rendszeresen alkalmazott trükkről, aminek eredményeként a népzene átvált rock, jazz, blues vagy más stílusba. További előnyt jelent, hogy mindhárman énekelnek, s nem utolsó sorban időnként tényleg úgy éreztem, hogy egyik-másik szerzeményt nyugodtan eljátszhatják elektromos hangszereken, mert úgy is működőképes, élvezhető maradna.

 

Teljesen érthető, hogy új elnevezést használnak a zenéjükre: postfolklor. Ugyan több ilyet láttam már, amikor feltörekvő együttes saját stílusának új nevet kreál, azonban a Ponk trió esetében ezt teljesen helyénvalónak érzem, mert valóban annyira eredeti, amit művelnek. Tetszik amit csinálnak – remélem, hamarosan új lemezzel folytatják ezt a zenei kísérletet.

 

Kinek ajánlom: izgalmas újragondolása a népzenének, modern hangzás ötvöződik más stílusokkal, ezért minden cseh/szláv népzenét szerető, vagy csak a Góbén nevelkedett rajongó számára ideális választás lehet.

2015-ban megjelent lemez (szerzői kiadás).

Az énekesnő weboldala: http://ponktrio.cz/en/

 

 

 

El Alma de Puerto Rico: Jíbaro Tradition by Ecos de Borinquen (CD)

 

Akik ismerik, azok nagy valószínűséggel értékmentőnek tartják a Smithsonian Institution lemezkiadójának, a Smithsonian Folkways Recordings tevékenységét, hiszen nem csak az UNESCO Collection of Traditional Music sorozatot adták ki (több mint száz cím), hanem például aTradiciones” latin zenei sorozatot is, amelynek 46. darabja idén októberben jelent meg, és Puerto Rico jibaro hagyományát mutatja be. Pontosabban szólva annak egy részét, ugyanis az nagyon gazdag, sokrétű – de annyira, hogy ez már a második lemez, amely ezzel a kultúrkinccsel foglalkozik.

 

Eredetileg azokat a földműveseket/parasztokat hívták jibaronak, akik Puerto Rico magasabb területein, vagy a tengerparti részen éltek, távol a városoktól. Ennek a viszonylagos elszigeteltségnek és a változatos etnikai összetételnek köszönhetően jött létre a jibaro zenei kultúra. Röviden csak annyit mondok róla, hogy gyakorlatilag ez olyan latin zene, amely mentes maradt a különféle divatoktól, reppeléstől, elektronikától, viszont a romlatlanság egyúttal változatossággal, sokszínűséggel jár együtt. Az egyik spanyol weboldalon olyan hozzászólást olvastam például az album kapcsán, hogy ez olyan zene, amilyet a szülei hallgattak harminc évvel korábban – vagyis tényleg hagyományról beszélhetünk. Az Ecos de Borinquen együttes azonban nem hagyományőrző társulat: ők a hagyomány.

 

Bajban vagyok, amikor a tizenhat szerzemény közül kell kedvenceket megneveznem, mert az El Alma de Puerto Rico album egyenletes színvonalú, mintha egy múlt század közepén rendezett magyar falusi táncmulatság csárdásai közül szeretnénk valamit kiemelni. Ezért inkább olyan címet említek, amelyben minden megvan, ami jellemzi ezt a zenét. Választásom a „Puerto Rico lelke” (El alma de Puerto Rico) című szerzeményre esett, lévén ez tipikus darab, mind a gitárjátékot, mind a ritmusszekciót, mind Miguel Santiago Díaz és Yezenia Cruz énekét tekintve (főként ez utóbbi hangja tetszett).

 

Aki romlatlan, változatos és nem utolsó sorban hagyományos latin muzsikára vágyik, annak pont erre a lemezre van szüksége.

 

Kinek ajánlom: időtálló latin muzsika, egyszerre nyújtja az időutazás és kortárs zene élményét, elsősorban a latin dallamok kedvelőinek.

2016-ben megjelent album (Folkways).

A kiadó weboldala: http://www.folkways.si.edu/

 


Galgóczi Tamás - 2016. november 6.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Maïa Barouh)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Ponk)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Ecos de Borinquen)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!