Főkép

A Virrasztók egy pécsi zenekar, a népzenét és a metalt keverik, némi gépi, sampleres elemekkel gazdagítva, egészen sajátos formában, és ez már a harmadik albumuk. A lemez februárban jelenik meg digipack formátumban, addig a Hammer magazin CD mellékleteként szerezhető be.

 

A virrasztás vidéken volt szokásban, a hivatásos virrasztók dolga volt búcsúztatni az elhunytakat és mintegy segíteni a gyászolókat. Nem tudom, létezik-e még ilyen, különösen, hogy míg régen a halál az élet természetes része volt, lett légyen bármily’ nagy misztérium is, mai nyugati kultúránkban már tabuvá vált. Noha a híradók és a mozi- meg tévéfilmek tele vannak halállal, a meghalás, az egyén halála mégis olyasmi, ami olyan félelmetes, hogy nem is illik beszélni róla. És ez nagyon nincs így rendjén.

 

Természetesen a Virrasztók elsősorban zenekar, mely, ha az is az eszmei háttere, hogy az élethez a halál is hozzátartozik, alapvetően akkor is a zenéről szól. És abban legalább annyira egyéni, mint a mondanivaló terén. Pedig aki járatos a metal, netán a dark rock zenékben, az számos különféle együttes hatását észreveheti az egyes dalokban. A magyar népzenei elemek alkalmazása sem számít már unikumnak, elég, ha csak az Aebsence-re, a Dalriadára vagy a Thy Catafalque-ra utalok (utóbbi kettő külföldön is elismert formáció). Egyedivé attól válik a Virrasztók zenéje, amit a sok különféle összetevő együtteséből alkotnak. És annak annyira erős, átható és különleges hangulata, atmoszférája van, hogy egyetlen más bandáéval sem lehet összetéveszteni.

 

 

Érdekes módon mégsem tisztán gyászos és nyomasztó a zene. Ez persze valahol magától értetődő: szóljon bár a halálról, élők adják elő, élők hallgatják. De ennél többről van szó, megkockáztatom, spirituális töltése van egyes dalaiknak – mintha kinyitna egy lezárt, titkos kaput, amin túl nem csak a halált látja az ember, de általa az életet is jobban értékeli.

 

Ahogy az első két albumon megszokhattuk, most is vannak népi legendákat, balladákat feldolgozó dalok, akárcsak historizáló énekek – ugyanakkor tágult is a zenei paletta. Ezt már a lemez címe is sejteti, de még régi rajongójukként sem voltam felkészülve a „Végzetes keringő”-re, melyről Leonard Cohen és Nick Cave jut eszembe, és igen groteszk, horrorisztikus darab. Az album legfélelmetesebb tétele azonban nem ez, hanem az „Élve eltemetve”, mely tökéletesen visszaadja a cím sugallta borzalmakat – Edgar Allan Poe is bólintana rá…

 

A Virrasztókkal való ismerkedést talán jobb más dalokkal kezdeni, például a Paradise Lost-ot idéző, lemeznyitó „Világvégé”-vel, a fájóan aktuális szövegű „Kivándorlás”-sal (melybe az „Elment az én rózsám idegen országba” kezdetű népdalt szőtték bele), a saját városukban lelt legendát feldolgozó, címéhez illőn közel-keleties elemekkel színezett „A félhold árnyékában” dallal, netán a „Rózsa Sándor”-ról szólóval, mely talán a leginkább metalos, hősies darabja az albumnak. De a záró, industrial/techno témákat és hegedűt is felvonultató „A halálra táncoltatott falu” hovatovább slágeres refrénje, vagy „A halálon is túl” Nevergreen-rokon dallamai is képesek azonnal megragadni a hallgató fejében és fülében. Noha Scrofa, a halottidéző nem tartozik a számos oktávot kiénekelni képes énekesek közé, karcos, férfias hangján rendkívüli erővel közvetít mindent, amit kell, és remekül kiegészíti őt Angelina Csilla énekesnő.

 

A Virrasztók a sajátos zenét és szövegvilágot ehhez illő külsőségekkel körítik. Koncertjeiken félelmetes arcfestésben, a népieset és a modernt ötvöző ruhákban lépnek fel, a színpadon gyertyák égnek, és az első dal előtt rituálisan pálinkát isznak az elhunytak búcsúztatására (mely nedűből a szerencsés első sorok is kapnak). Performansz- vagy színházi előadás jellege van a fellépéseiknek; egyszerre félelmetesek és olyan sajátos élmények, melyeken az ember a hétköznapinál messze jobban érzi, hogy lüktet ereiben a vér, az élet.

 

Merem ajánlani egyszerűen mindenkinek (legalábbis 16 év fölött), hogy tegyen egy próbát a Virrasztókkal. Bátor, különleges zenekar ez, olyasmit ad, melyet senki és semmi más nem.

 

 

 

Zárásul egy interjúból idéznék, melyben Scrofát kérdeztem:

„ A halálon is túl egy igen fájdalmas, félelmetes szerelmi dal. Szerinted létezik sírig vagy azon túl is tartó szerelem?

Persze.  Gondolod, ha nem így gondolnám, megszületett volna ez a dal? A szerelem talán a legnagyszerűbb dolog, amit az emberiség kitalált. Túlmutat minden kicsiségünkön, naggyá tesz, felemel, és átlépteti velünk a tabukat, a korlátokat, és szembeszáll még a halállal is. Szerelem nélkül a világirodalom csak szakácskönyvekből állna, a színházakban teleshopnak tapsolnánk, zene helyett kereskedelmi tévés tehetségkutató-valóságsókat hallgatnánk. Az emberek számos dolgot kitaláltak már, amiért érdemes meghalni. A szerelemért érdemes élni. Halálig, sőt azon is túl…

 

Magam úgy tapasztalom, hogy ebben a korban és kultúrkörben a halál témaköre tabunak számít. Bár a tévében, moziban rengeteg halált látni, mégsem szokás beszélni róla. Te ezt hogy látod?

Valóban egy súlyos kulturális taburól van szó. Ebből kifolyólag rosszul kezeljük a halál témáját, nehezen tudunk tisztességgel elbúcsúzni, rosszul működik az elengedés mechanizmusa. Ezen is próbálunk fordítani, a dalok, a koncertek, a rajongókkal való beszélgetések errefelé mutatnak. Általában a Virrasztók rajongója az lesz, akit ez a szellemiség megérint. Egyre többen vagyunk velük együtt, apró kavicsokat dobálunk egy széles folyóba, hogy egyszer csak-csak gázló lesz belőle, és átlábalhatunk a túlpartra, ahol a helyére kerül minden, többek közt az elmúlás, mint a természet rendje, a gyász, a veszteség és az azzal való megbékélés.”

 

A zenekar tagjai:

Scrofa a halottidéző - ének, tekerőlant

Szkrobek a halottlátó – basszusgitár, programozás

Tomusin a halottkísérő – gitár

 

Siratók:

Angelina Csilla B. – ének

Bencsik ’Becse’ Gergely – hegedű, mandolin, torokének

Balázs Dávid – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Világvége

2. Kivándorlás

3. Élve eltemetve

4. A halálon is túl

5. A félhold árnyékában

6. A lélekharang

7. Dobozi Mihály

8. Végzetes keringő

9. Az idő kereke

10. Rózsa Sándor

11. A halálra táncoltatott falu

 

Diszkográfia:

Az emlékezés órája (2009)

Memento Mori! (2011)

A halál színei (2013)