Főkép

A csodálat és a tisztelet hangjain szólni valakinek a zenei teljesítményéről nem egyszerű feladat. Kockázatos, hogy egy féktelen rajongásba hajló írás nem az alkotást jellemzi, hanem a kritikus bódultságát. Mégis, képtelenség nem szuperlatívuszokkal és a legfényesebb jelzőkkel illetni Schiff András (zongora) ősszel megjelent Beethoven-albumát. Schiff azon kevés élő és halhatatlan zongoraművészek egyike, aki hallás után felismerhető előadásmódjáról, olyannyira erőteljes és kifejező formába öntötte géniuszát. Alkotóereje szerencsére fáradhatatlan, és lehengerlő Bach-albuma után most Beethoven egyik meghatározó fő művét kontextualizálta, egyrészt Beethoven munkásságában, másrészt két historikus zongora hangzásaiban.

 

Történt ugyanis, hogy kilépni kívánván a koncerttermeket eluraló és ezáltal mind a klasszikus, mind pedig a jazz zongoristák művészetének hangzását jelentősen meghatározó és befolyásoló Steinway and Sons zongorák hangzásvilágából – Herbie Hancock például ezen okból kényszerül szállíttatni Fazioli zongoráját mindenhová –, Schiff úgy döntött, hogy a variációkat mind egy 1921-ből származó Bechstein zongorán, mind pedig a tulajdonában lévő, de határozatlan időre a bonni Beethoven Háznak kölcsönadott, 1820 körüli, bécsi Franz Brodmann Hammerflügel zongorán adja elő. Az eredmény lenyűgöző: a Bechstein lágy, puha hangzása és a nyitott és meleg tónusú Brodmann annyira önálló, karakteres hangzással rendelkező hangszerek, hogy szinte két interpretációja születik ugyanazon műnek, egy zongorista, időben nem jelentős eltéréssel rögzített előadásaiban.

 

A hangképből fakadó különbségeket csak felerősíti az elrendezettség konceptualitása: ahogyan a rendkívül igényes és informatív, a CD-borítókat is meghatározó Nádas Péter fotográfia-variációikkal díszített kísérőfüzetben található interjúban Schiff kifejti, az első korongon a Diabelli Variációk elé játszott Beethoven szonáta (op. 111) mind tonalitásában, mind ritmusában, mind pedig a témát domináló, lefelé haladó kvart- és kvintlépéseiben megegyezik azzal, és így mintegy előzményéül szolgál a Variációknak. Az op. 111 Arietta megszólaltatása lélegzetelállító, Schiff a halknál is halkabban billentett, mindössze pár hangból álló részeken is ugyanolyan dinamikus marad, mint amikor futamfüzérekből font vitorlával kel át Beethoven Variációin.

 

A Variációk Brodmann zongorán előadott változata után játszott, a második korongot záró Beethoven Hat Bagatell, op. 126 pedig, ahogyan Schiff fogalmaz, Beethoven utolsó gondolatai kedvenc hangszere számára. Ha Schiff-fel egyetértésben mi is azt gondoljuk, hogy a Variációk voltaképpen összegzik Beethoven szonátáinak jellemzőit, akkor ez az album megközelítően teljes képet ad a hallgató számára Beethoven zongorára írt munkásságáról, ami persze nem lehet ok arra, hogy magukat a szonátákat már ne is hallgassuk – amelyek mindegyike hallható már Schiff előadásában.

 

Bár a zongorázó előadóművészről készült fotókról nem derül ki, hogy azok a felvételek idején készültek-e, kétségtelen, hogy ahogyan a képeken is látszik, Schiff kotta nélkül játszik. A Schiff teljes lénye által internalizált hangok megállíthatatlanul, feltartóztathatatlan erővel áramlanak felénk, hogy aztán minket is átjárjanak, és amennyire az a saját erőnkből telik, mi is megértsünk valamit Beethoven muzsikájából.

 

Egy maradandó alkotás, maradandó élménnyel.

 

Előadó:

Schiff András – zongora

 

A lemezen elhangzó számok listája:

CD1

Ludwig van Beethoven:

1-2. Piano Sonata No. 32 in c-Moll, Op. 111

3-36. Diabelli-Variationen op. 120

 

CD2

Ludwig van Beethoven:

1-34. Diabelli-Variationen op. 120

35-40. Sechs Bagatellen op. 126