FőképJennifer Lynn Lopez 1969. július 24-én Puerto Ricó-i szülők gyermekeként született a New York Bronx kerületében található Castle Hillben. Gyermekkora óta tudatosan alakította táncosi-énekesi karrierjét. Debütáló albuma, az On the six 1999 nyarán jelent meg, és egy csapásra világsztárrá tette az akkor 30 éves énekesnőt. És bár azóta egy, két, olykor három év kihagyás után sorra jelentek meg lemezei, legtöbben inkább színésznőként ismerik, ami valahol érthető is, hiszen ha megnézzük, filmográfiája hosszabb, mint a diszkográfiája.
 
Kissé viharos előzmények (kiadóváltás, terhesség) után 2011 áprilisában megjelent a többszörös platinalemezes Jennifer Lopez hetedik stúdióalbuma, melynek hagyományos kiadására 12 új dance-pop dal került fel. Ahogy mostanában egyetlen „visszatérő” popdíva, így J.Lo sem bízott semmit a véletlenre, ezért új lemezén számos neves producerrel (RedOne, C. „Tricky” Stewart , The-Dream, StarGate, D’Mile, BeatGeek, Jimmy Joker, Radio, Lady Gaga, Danja) dolgozott együtt, de a duettekben sem akárkik tűnnek fel: a lambada ritmusait újragondoló „On the Floor”-ban Pitbull, az „I’m Into You”-ban pedig Lil Wayne járul hozzá a sikerhez. Talán nem véletlen, hogy ezekből készültek az eddigi kislemezek…
 
Általában éppen az ilyen albumokhoz szoktam komoly fenntartásokkal közeledni. Amiken sztárok adják egymásnak a „kilincset”, amiken minden arról szól, hogy most aztán megmutatom, ki is vagyok, mit is tudok, még ennyi év kihagyás, ennyi zűrzavar és miegymás után is, 42 évesen. Arról nem is beszélve, milyen jól hangzik, hogy az előadó úgy nyilatkozik legújabb „gyermekről”, mint a legszemélyesebb produkciójáról. Ha valóban annyira boldog és kiegyensúlyozott, mint ahogy mondja, vajon miért a szerelem mibenlétének kérdését választotta új albuma témájául? Nem véletlen, hogy férje, Marc Anthony egy nyilatkozatában cáfolta a címválasztást…
 
Az első hallgatás után olyan mértékű csalódottságot éreztem, mint talán még soha. Persze lehet, hogy ebben én is hibás vagyok, hiszen az „On the Floor” alapján állítottam fel a mércét, amit először az egyik zenei csatornán volt szerencsém látni, hallani, és ahhoz képest, hogy ez a fajta klubzene nem áll közel hozzám, egészen levett a lábamról.
 

 
Valami ilyesmit vártam egy négy év kihagyás után visszatérő latin popdívától. Bár az alapanyag nem eredeti, az újragondolás telitalálat, hiszen benne vannak azok a latinos ritmusok, amiket megszoktunk (és elvárunk) a világ legszebb nőjének kikiáltott énekesnőtől, mégis megfelel a huszonegyedik század igényeinek. Nem véletlen, hogy egy időben a csapból is ez folyt, bár helyét mostanra csaknem teljesen átvette az új kislemez-dal, az „I’m Into You”, melynek hangszerelése és klipje csaknem annyira minimalista, mint Paris Hilton „Stars are Blind” című szösszenete. Na jó, lehet, hogy ez egy kicsit erős volt, hiszen ez még egy vállalható darab.
 

 
Igazából a „Good Hit”-nek is vannak jó pillanatai, de alapban nem érzem hitelesnek Jennifer Lopez repertoárjában. Ez talán egy Brintey Spears lemezen elmenne, de innen nyugodtan kimaradhatott volna. Mint ahogy a „(What Is) Love?” és a „Run the World” is, amik ugyan felejthető számok, de legalább nem idegenek a latin popdívától. Persze mindannyian tudjuk, hogy ő ezeknél sokkal jobbakra is képes. Ennek egyik bizonyítékaként felhangzik a hatodik dal, a „Papi”, amitől az embernek egy kicsit gyorsabban kezd dobogni a szíve (ehhez persze nagyban hozzájárul az erőteljesen basszus is), és csaknem úgy érzi magát, mint egy jóféle latin klubban. Igazán csak komolyabb hangerőnél mutatja meg magát a nóta, de nem csodálkoznék, ha ez lenne a következő EP.
 
Az „Until It Beats No More” egy romantikus kis dalocska, ami megint csak egy másik előadónak állna igazán jól. Valakinek, aki sokkal inkább az ilyenekkel vívta ki magának az elismerést, mint ahogy az „One Love”-nak is inkább egy Beyoncé CD-n lenne a helye. Vagy nem is tudom. Amikor már éppen kezdenénk kétségbe esni, jön az „Invading My Mind”, amiről üvölt, hogy Lady Gaga is közreműködött benne. Igazi jóféle dance produkció, amiben a basszus szinte földbe döngöli az embert – felőlem akár ezt is kimásolhatnák EP-re. Az ezt követő „Villain” is a sikerültebb szerzemények közül való, de nagyon nehéz elhinni, hogy tényleg J.Lo hangját halljuk benne.
 
Ilyen erőteljes kezdés, és ennyi közepes dal után az ember gyereke valami ütős befejezést várna, ám ebben az esetben az égiek nem kegyesek, hiszen a „Starting Over” a kellemes, akusztikusabb hangszerelés ellenére is inkább vérszegény, semmit ütős darab. Még szerencse, hogy bónuszként felkerült a „Hypnotico”, ami ismét csak Lady Gagát idézi és dicséri, ám ahhoz, hogy ennyire betaláljon, Jennifer Lopez is nagyban hozzájárult. Ezzel a dallal mondhatni helyreállt a világ rendje, és megnyugodhatunk, hiszen a zenei hullámvasúton való utazásunk véget ért – mégpedig a csúcson. Kivételesen nem bánom, ha nekem kell megtennem a lefelé vezető utat…
 
Mindet összevetve és figyelembe véve Jennifer Lopez hetedik stúdió albuma elmarad ugyan a várakozásaimtól, ám nem gondolom úgy, hogy aggódni kéne. Mint ahogy azért sem, hogy a kritikusok meglehetősen vegyesen értékelték a lemezt, hiszen a különféle nemzetközi listákon elég jól szerepelt. Az UK album listán például a hatodik, a Billboard 200-on az ötödik helyig jutott, nálunk viszont csak a tizenharmadik pozíciót sikerült megszereznie.
 
Előadó:
Jennifer Lopez – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. On the Floor (featuring Pitbull)
2. Good Hit
3. I”m Into You (featuring Lil Wayne)
4. (What Is) Love?
5. Run the World  
6. Papi
7. Until It Beats No More
8. One Love
9. Invading My Mind
10. Villain
11. Starting Over
12. Hypnotico
 
Diszkográfia:
On the six (1999)
J. Lo (2001)
This Is Me... Then (2002)
J to tha L-O!: The Remixes (2002)
Rebirth (2005)
Como Ama una Mujer (2007)
Brave (2007)
Love? (2011)