Főkép

Bevallom, hogy az utóbbi időben nem voltam túlságosan elragadtatva a Paradise Lost teljesítményétől. Ugyan a briteknek sikerült visszatalálniuk régi hangzásukhoz, de az utolsó lemezeik mégsem tudtak meghatni, valahogy üresnek találtam őket, s hiába próbálkoztam velük, nem sok emlékezetes dolog maradt meg bennem.

A csalódáshoz, vagyis a közönyömhöz nyilván nagyban hozzájárult a tavalyi élő fellépésük is, ami számomra szintén semmitmondó és gyenge produkció volt.

Nem is vártam volna már semmi kiemelkedőt a zenekartól, ekkor azonban jött ez a lemez és olyan jól sikerült, hogy hirtelen megint kezdek hinni bennük. Ahogy említettem, a banda újabban megint a régi, keményebb-gótikus-doom metalos hangzásvilágot hozza, de az új lemez hallatán olybá tűnik, hogy eddig csak keresték a visszavezető utat és mostanra találták meg.

Már első hallgatásra is az volt a benyomásom, hogy az új anyag egyenesen az Icon-Draconian Times kettős folytatása lehetne.

Hogy mitől jobb ez az album, mint az előzőek? Attól, hogy végre megint sikerült olyan remekül megírt dalokkal telepakolni, amik megfogják a hallgatót és hosszú távon is működhetnek.

Azt sosem vitattam, hogy a zenekar mennyire ért a hangulatteremtéshez, mert ehhez esetükben kétség sem férhet, de ez önmagában még nem feltétlenül elegendő, hogy tartósan megfogjon.
Amíg az előző anyagokon hiába kerestem olyan jó értelemben vett slágereket, mint például a „True Belief”, a „Forever Failure”, a „Say Just Words” és még sorolhatnám, addig itt szinte minden egyes dal kiemelkedő és a maga nemében zseniális.

A nyitó „As Horizons Ends” kiválóan megalapozza a zenekarra jellemző gyászos hangulatot, Greg Mackintosh gitárja megint sír és óriási témákat, szólókat varázsol elő, s ez igaz a többi szerzeményre is.

Nem mellékesen Nick Holmes énekes is teljesen elemében van, a koncertteljesítménye alapján ő a legkellemesebb csalódás, véleményem szerint a Draconian Times óta nem énekelt ilyen erőteljesen és mégis dallamosan. Aki kételkedne, az hallgassa csak meg az „I Remain”-t, amiben mind a karcosabb, mind pedig az érzékenyebb hangszínét kiválóan használja és ráadásul nagyon jó dallamokat hoz.

A lemez abszolút csúcspontja a címadó dal, ami valamiért nekem mindig a Metallica líraibb dolgait juttatja eszembe. Persze még véletlenül sem mondható koppintásnak a szám, s a Paradise Loston kívül nincs is még egy zenekar, aki így tudná előadni, az is biztos. Tele van fájdalommal, melankóliával és képes azonnal megfogni a hallgatót - évek óta a legzseniálisabb húzásuk ez a dal.

Másrészt viszont van itt is néhány tétel, amit inkább csak töltelékdalnak neveznék. Ezekben is van azért valami plusz, csak valahogy nem sikerült azt a szintet hozniuk, mint akár a fentebb is említett darabokban.

Ez azonban még nem szegi kedvem, hiszen végre itt egy új Paradise Lost-lemez, amit megint tudok szeretni, és ami szerintem a régi dicső korszak méltó folytatása. Nem állítom, hogy ez is alapmű, de azért a zenekar rajongóinak és a stílus kedvelőinek igazi csemege.
 
Az együttes tagjai:
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh –  szólógitár, billentyűk
Aaron Aedy – ritmusgitár
Steve Edmondson – basszusgitár

Közreműködött:
Peter Damin – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. As Horizons End
2. I Remain
3. First Light
4. Frailty
5. Faith Divides Us - Death Unites Us
6. The Rise of Denial
7. Living With Scars
8. Last Regret
9. Universal Dream
10. In Truth

Diszkográfia:
Lost Paradise (1990)
Gothic (1991)
Shades of God (1992)
Icon (1993)
Draconian Times (1995)
One Second (1997)
Host (1999)
Believe in Nothing (2001)
Symbol of Life (2002)
Paradise Lost (2005)
In Requiem (2007)
Over The Madness (2007) DVD
The Anatomy of Melancholy (2008) DVD
Faith Divides Us - Death Unites Us (2009)
Draconian Times MMXI (2011) DVD
Tragic Idol (2012)