Főkép
Művészi megközelítésű, melankolikus progresszív metaljával a lengyel Riverside mára nagy kedvencemmé nőtte ki magát.
Idén újabb remekművel, Anno Domini High Definition című lemezükkel leptek meg, ami bőven rejt csemegét mind a tradícionális, mind pedig a modernebb progresszív zenék rajongóinak.

Azt gondolom, hogy ez a muzsika több szinten is kiszolgálja az igényeket: az is megtalálhatja a számítását, aki a lenyűgöző hangszeres megoldásokat keresi benne, ugyanakkor azt is el fogja kápráztatni, aki szereti a zenében rejlő mély gondolatokat, emóciókat.

Míg korábban stílusukat olyan nagyokhoz hasonlíthattam, mint a Porcupine Tree, a Dream Theater, a Pink Floyd, az Anathema, vagy a Tool, ma már ők is lehetnének alapjai ilyesfajta összehasonlításoknak.

Persze még most is vannak párhuzamok a fenti együttesekkel, de a lengyelek mára teljesen egyedi hangzással és stílusban alkotják meg különleges lemezeiket.

És ha már az hasonlítgatásoknál tartunk: nálam ez a lemez köröket ver az új Dream Theater produktumra, mert jóval tartalmasabbnak találom, mint az amerikaiak mesteri, de lelketlen tehetségvillogtatását.

A Riverside ugyanis a témahalmozások mellett nagyobb hangsúlyt fektet a dalokra, amiből az következik, hogy a felületesebb műélvező is örömét lelheti zenéjükben.

Tetszik az a mód, ahogy a srácok felépítik mindezt: nincsenek sokkoló, hirtelen váltások, s bár eléggé sokoldalúak, maga a zene mégis folytonos, mert fokozatosak az átmenetek a végletek között, vagyis úgy tudnak rengeteg változó elemet összerakni, hogy azok erősen összefüggnek.
S nem csak egy-egy dalon belül, de a lemez egészén megfigyelhető egyfajta láthatatlan koncepció, ami összetartja a művet.

A korong kezdése számomra szimpatikus módon a Dark Tranquillity Projector albumát idézi: a „Hyperactive” szép zongorás felvezetővel indul, majd nagy lendületet vesz és a zenekarra jellemző zaklatott progresszív metal slágerré fajul.
Ez a legegyszerűbb és legközvetlenebb tétel az egész lemezen, akár elsőre is meggyőzi a hallgatót.

A „Driven to Destruction” már egy fokkal elvontabb és jóval összetettebb darab. A ritmusképlete mintha a Toolt idézné, de zeneileg inkább a hagyományos megközelítés jellemző rá.
A váltásoknak köszönhetően kissé szakadozottnak tűnik, s érzelmileg is meglehetősen csapongó: körülbelül az elmélyültség és a düh között mozog.

Az „Egoist Hedonist” még magasabb szintre helyezi a progresszivitást. A három részre osztott dal folyton változik, átalakul és minden pontján újszerű és rettentő kreativitást feltételező elemekkel operál, sok-sok finomságot rejt.

A dal középrészén igazi meglepetés ér minket: egy filmzenés-szaxofonos-trombitás-hangulatos zenei betét, majd a szám végén ismét egy igen erőteljes és hipnotikus témát vesznek elő. Ez az igazi progresszivitás.

Az ezt követő „Left Out” mind közül a kedvencem. Ez a dal rendkívül művészi módon olyan érzelmi többletet tartalmaz, ami a legjobban vonzott mindig is ehhez a zenekarhoz.
Itt nincsenek direkt váltások, a téma lassan és lineárisan bontakozik ki a csendes, nyugodt állapotból egészen az érzelmek határtalan szabadon engedéséig.

Mindemellett ennek a dalnak hamisítatlan retro rock hangzása van, s nem csak azért, mert a szép zongoratémákat hammond orgonás betétekkel keverik, de a végére egy nagyon hatásos hard rockos játékot is csempésztek.
Ráadásul az énekes is itt alakít a legjobban: őszintén és hitelesen tolmácsolja az érzelmeket.

A „Hybrid Times” megint egy hosszú és nagyon összetett dal, itt is megfigyelhető a banda teljes kelléktára: jó bizonyítékul szolgál arra, hogy mennyire értenek hangszereikhez.

Van itt minden: bonyolult dobtémák (még egy rövid blastbeat is hallható a végén), futurisztikus billentyűjáték zongorás megoldásokkal, reszelős gitárjáték ízes szólókkal díszítve, fogós énektéma és refrén agresszív vokálokkal tarkítva.

Az egyetlen problémám a koronggal, hogy túl kevés. Az öt dal ugyan elég hosszúra el van nyújtva, a háromnegyed órás játékidő után mégis ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy újrapörgessem.

Azt hiszem, a Riverside még nem érte el azt a népszerűséget, amit tehetsége indokolna, és amire új albumuk is remek bizonyíték.
Csak remélhetem, hogy írásommal legalább egy újabb zenerajongót sikerült meggyőznöm, hogy tegyen próbát velük, mert csalódni biztosan nem fog.

Egy valamit viszont még ennél is jobban szeretnék: a csapatot koncerten látni, amikor ezt a lemezt bemutatják a közönségnek.

Az együttes tagjai:
Mariusz Duda – basszusgitár, ének, akusztikus gitár
Piotr Grudzinski – gitár
Piotr Kozieradzki – dobok
Michal Lapaj – billentyűk, theremin

Közreműködők:
Rafał Gańko – trombita
Karol Gołowacz – trombita
Adam Kłosiński – trombita

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hyperactive
2. Driven to Destruction
3. Egonist Hedonist
   I. Different?
   II. Hedonist Party
   III. Straw Man Dance
4. Left Out
5. Hybrid Times

Diszkográfia:
Out of Myself (2003)
Voices in My Head (2005)
Second Life Syndrome (2005)
Rapid Eye Movement (2007)
Anno Domini High Definition (2009)