John Coltrane: The Olatunji Concert (CD)

Jack Kerouac és John Coltrane. Talán még senki sem állította párba őket, legalábbis nem olyan szempontból, ahogy most én próbálom. Elvileg találkozhattak egymással, Kerouac elvileg hallhatta élőben Coltrane-t (a könyveiben többször megemlíti a jazzt, a bebopot is, de neveket nem, vagy csak - szokásához híven - „eltorzítva” sorol fel; egy ilyen eltorzítás eredménye pl. az is, hogy Ginsberget néhány könyvében Goldbergként emlegeti, aztán meg valami egészen más nevet ragaszt rá), Coltrane pedig elvileg olvashatta Keroauc újonnan megjelent könyveit. Elvileg. Fogalmam sincs, hogy sor került-e valamiféle találkozásra kettejük között, és eddig sehol sem olvastam, hallottam ilyesmiről. De nem is az a lényeg, hogy találkoztak-e. Sokkal fontosabb a… Az lenne az elegáns megoldás, ha ide most egyetlen szót írnék, olyat, ami mindazt összefoglalja, ami most a fejemben kavarog velük kapcsolatosan. Egyetlen szó… Sajnos, nem ismerek ilyet.

Jack Kerouac-ot úgy 14-16 évesen olvastam először, természetesen az Útont. Akkoriban még nem volt tőle más magyarul. Nem nagyon tetszett, vagyis… Volt benne valami, ami megérintett. Úgy igazán. Valamivel később elolvastam angolul is, és akkor már határozottan éreztem ezt a bizonyos érintést. Következett a Dr. Sax, majd a többi. Mindegyik angolul. Aztán, amikor már fordítgattam ezt-azt, 17-18 éves koromban, gyakran álmodoztam: de jó lenne, ha egyszer, legalább egyszer az életben, egyetlenegy rövidke Kerouac írás az én fordításomban jelenne meg!

Az álmoknak az a sorsuk, hogy valósággá kövesedjenek, és hétköznapi múlttá váljanak. Azóta több (5-6, talán 7, hirtelen nem is tudom; nemsokára eggyel több) ilyen Kerouac könyv jelent meg. Ahogy fordítgattam „őket” (mert szerintem élnek), egyre világosabbá vált néhány dolog. Először is az, hogy Kerouac pályafutása során gyakorlatilag egyetlen regényt írt, egyetlen történetet örökített meg: azt, ami azonos a saját életével. Senkit ne tévesszen meg, hogy a neve alatt 20-30 különböző című munka szerepel; ezek az írások tulajdonképpen ennek az egyetlen regénynek a fejezetei.

Elég nehéz úgy olvasni egy könyvet, hogy nem ismerjük az előző fejezetek(et), és a következő(ke)t csak az újabb kötetek megvásárlása után kapjuk meg. Aki már több Kerouac regényt olvasott, viszonylag könnyedén elrendezheti a fejében, akár kronológiailag is, hogy melyik „fejezetnek” melyik után, és melyik előtt van a helye. Aki azonban csupán egy-két Kerouac könyvet ismer, annak nehézségei támadhatnak.

Egy példa: a Dr. Saxban valami olyasmit írt, hogy „áthajítottam a kerítésen a kedvenc versenylovamat”. Aha. Ennek meg mi értelme van? Nagyjából semmi. Semmi, ha nem ismerjük azt, amit az Átutazóban című könyvben írt arról, hogy gyerekkorában a falhoz támasztotta a társasjáték tábláját, feltett rá pár üveggolyót, egyszerre eresztette el azokat. Az üveggolyók voltak a lovai - szegény Ti Jean így játszott lóversenyesdit.

Van néhány negatív jelző és megállapítás, amit Kerouc regényeivel kapcsolatban hallottam: értelmetlen, zagyvaság, „elhajítottam a felénél, pedig én minden könyvet végigolvasok”, „ez a f* betűkkel delirált”, meg hasonlók. Rendben. Ám legyen. (Az ilyen megjegyzések sem az írót minősítik…) Én viszont úgy érzem, hogy Kerouac könyvei (vagyis az egyetlen, hatalmas sztori „fejezetei”) csak akkor érthetőek, akkor érvényesülnek, akkor hatnak az olvasóra, vagyis akkor töltik be az valóban értékes írásművek szerepét, amikor az ember az adott kötet utolsó sorát is elolvasta. Ő annyira szabadon kezeli a prózát és a gondolattársítást, ahogy az ún. beat-nemzedék írói közül sokan csak szerették volna; ő igenis hajlamos úgy írni, ahogy gondolkodunk, vagy ahogy baráti társaságban mesélünk: belekezdünk valamibe, azután letérünk egy mellékszálra, aztán annak a mellékszálára, és annak is a mellékszálára stb, mert a lehető legteljesebb, legéletszerűbb képet próbáljuk odatolni a hallgatóságunk elé. Kerouac pontosan ezt teszi írásban, menet közben elkalandozik erre-arra, úgy társítja a gondolatokat, ahogy éppen kedve tartja, és általában csak az adott könyv vége táján tér vissza az alaptémához.

Olyan ez, mintha fogna egy vásznat, és itt is, ott is kis foltokat festene fel rá, hogy aztán, amikor elég sok foltocska van, akkor egy laza mozdulattal (amit „a művészi zsenialitás magnetikus erejének” is nevezhetnék, ha nem gyűlölném az ilyen nagy szavakat) összerántja a részleteket, összekapcsolja a darabkákat, és… Ott van előttünk a teljes kép.

John Coltrane gyakorlatilag ugyanezt művelte a zenével, a hangokkal akkor, amikor létrehozta a „hangleplét”. (A kifejezést valami újságíró találta ki {„sheet of sounds” volt az eredeti}, amit Coltrane „…valósággal ráborít a hallgatóságára, és az emberek nem értik, mi történik velük, csak az érzik, hogy nekik most nagyon jó”. Az egyik hanglepel „megszövésére” 1963. április 23-án került sor, amikor John Coltrane…

… fellépett azon a segélykoncerten, amelyet az East 125th Streeten, az új Olatunji Center of African Culture-ban rendeztek. Bill Taylor volt a ceremóniamester; ő idézi fel, milyen volt a két szett azon a bizonyos vasárnapon: „{John} felhívott, és megkért, hogy tegyem meg. Az Olatunji ott volt, alig egy saroknyira a rádióállomástól {a WLIB-től, ahol Taylornak saját műsora volt}. Ismertem Olatunji munkáját, a rádióban sokszor játszottuk a muzsikáját. Komolyan tenni akart valamit annak érdekében, hogy a közösség megismerje az afrikai örökségről vallott nézeteit, amelyek sokkal mélyenszántóbbak voltak, mint őelőtte a legtöbb embernek. Szóval {az Olatunji Center} tényleg nagyon jó hely volt arra, hogy összehozza az embereket.”
Bereklámozták, hogy kérdéseket lehet feltenni Johnnak. „Kérdezzék Mr. Coltrane-t a zenéjéről, a hangzásáról!” - állt a plakáton, de Taylor úgy emlékszik, az első szett alatt és után egyetlen kérdés sem hangzott el; úgy gondolta, talán majd a második részben ez is megtörténik.
„Akkora tömeg gyűlt össze, hogy miután {Coltrane} játszott, ki kellett üríteni a termet, hogy behozhassák a következő együttest. Szóval, ha elhangzott néhány kérdés, az csak a második szett után történhetett… A zenéje akkoriban mindig olyan szenvedélyes volt, hogy nekem is idő kellett ahhoz, hogy megemésszem. Rengeteg dolog történt egyszerre. A hangerő abban a helyiségben sokkal nagyobb volt, mint amihez hozzászoktam, de azért élveztem a dolgot. Óriási volt a különbség John Coltrane szaxofonrikoltozása, és aközött, amit akkoriban csinált - évekbe telt, míg megértettem, hogy menet közben megtanulta, hogyan is kell játszani a rhythm-and-blues bandákban, és úgy ríkatta a hangszerét, olyan újszerűen, hogy utána sokan odajöttek hozzám, és elmagyarázták, fizikailag miket csinált, hogy olyan legyen a hangzása.”
Coltrane esetében ez nem hatásvadászat volt, hanem pályafutásának gyümölcse.
Rashied Ali emlékei szerint: „…erőteljesen játszott, de észrevettem, hogy leül egy székre; azt hiszem, kicsit fáradt lehetett.” Mary Alexander elmondta: „Akkoriban költöztem el a Lower East Side-ról, és a Sullivan Streeten laktam, a West Side-on, a Village-ben… Szombatonként néha átjött hozzám… Akkoriban már nem bírt sokat enni, de nálam mindig volt valami otthon, amit el tudott fogyasztani.” Ennek ellenére senki sem tudta, mi a gond az egészségével, és bizonyára senki sem gondolt arra, hogy az Olatunji koncert az utolsó fellépése.

(A részlet Lewis Porter John Coltrane című könyvéből származik; Cartaphilus Kiadó, 2007.)

John Coltrane ezután a koncert után még egyszer lépett fel (erről a koncertről nem készült hangfelvétel), még egy lemezt játszott fel. Utána… Vége. 1967 júliusában megtért ahhoz az Úrhoz, aki előtt például az A Love Supreme című szvittel tisztelgett.

Hogy mi köze van egymáshoz Kerouac stílusának, és Coltrane hangleplének? Első látásra/hallásra/olvasásra mindkettő… valljuk be: értelmetlen. Mindkettő annyira újszerű, olyan határozottan rántja ki az embert a konformizmus (bármit is nevezzünk így) meleg és biztonságot adó burkából, hogy az olvasó/zenehallgató hirtelen fázni kezd, megzavarodik; hirtelen elveszti a talpa alól a megszokott és biztosnak hitt talajt. (A dolog itt kapcsolatba hozható a buddhizmus madhyamika nevet viselő irányzatával, de ez egy másik történet.) Valami olyasmit kap az olvasó/zenehallgató, amiről először azt hiszi, képtelen befogadni. „Ezt most hova tegyem? Ezzel most mihez kezdjek? Ez… könyv? Ez… zene?” Igen, az.

Aki túljut az első meglepetésen, és nem futamodik meg, nem kotródik vissza a „bevezetés, tárgyalás, befejezés” típusú, vagy az unalomig ismételgetett intro/téma/refrén/refrén/refrén/outro szerkezetű művek világába; aki bátran tesz egy-két lépést a bizonytalanba (vagy az „free-világ” tapasztalt avantgarde turistájaként már tudja, kb. mi vár rá); aki megpróbál túljutni azon, hogy Kerouac írásai „szóhalmazok”, Coltrane bizonyos felvételei pedig „szaxfonsikolyok kakofóniája” - nos, annak valóban olyan élményben lesz része, amit csak kevés alkotástól kaphat meg.

Kerouac és Coltrane. A lényeg ugyanaz náluk, bár az egyikük szavakkal, a másikuk hangokkal „játszott”; ugyanazt akarták: megmutatni valamit, kifejezni egy gondolatot, szabadon, a legcsekélyebb korlátozottság nélkül, képzet-, hang-, szótársításokkal, bármivel; hatni az emberekre, gondolkodásra, elmélyülésre késztetni őket; valamiféle megkönnyebbülést váltani ki belőlük.

Kerouac és Coltrane. Ebben a két emberben volt valami, ami manapság… Nem, nem halott. Manapság is létezik ez a… valami, de ritkán mutatkozik meg. Mi lehet ez? Kreativitás? Megszállottság? Teremteni vágyás? Van az úgy, hogy az ember úgy érzi, létre kell hoznia valamit, egy (vagy több) bizonyos valamit, mert ha nem, akkor szétreped benne valami, akkor sérvet kap a lelke. Sajnos ma, az aktuálisan uralkodó Szentségtelen Háromság (Politika, Üzlet, Dominancia) világában az emberek többsége megszakadt lélekkel támolyog a világban - de ez is egy másik történet.

Az együttes tagjai:
John Coltrane - szoprán szaxofon
Pharoah Sanders - tenor szaxofon
Alice Coltrane - zongora
Jimmy Garrison - bőgő
Rashied Ali - dob
Algie DeWitt - batá dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Introduction
2. Ogunde
3. My Favorite Things

Diszkográfia:
Coltrane (1957)
Traneing In (1957)
Blue Train (1957)
Soultrane (1958)
Giant Steps (1960)
Lush Life (1960)
Coltrane Jazz (1961)
My Favorite Things (1961)
Africa/Brass (1961)
Olé Coltrane (1961)
Live! at the Village Vanguard (1961) koncert
Coltrane (1962)
Duke Ellington & John Coltrane (1962)
Ballads (1962)
John Coltrane and Johnny Hartman (1963)
Impressions (1963)
Live at Birdland (1964)
Crescent (1964)
A Love Supreme (1965)
The John Coltrane Quartet Plays (1965)
Ascension (1965)
New Thing at Newport (1965)
Kulu Sé Mama (1965)
Meditations (1966)
Live At The Village Vanguard Again! (1966)
Expression (1967)
The Olatunji Concert (2001) koncert