Főkép

Valamikor régen beszélgettem egy (túl)okos ügyvédnővel (aki azóta - mily meglepő! - képviselő lett); valami ilyesmit mondott: úgy szeretnék jazzt hallgatni, mondjuk John Coltrane-t, de valaki, aki nagyon profi a műfajban, azt mondta, hogy a jazzt csak az értheti igazán, aki az alapoknál kezdi. Aha. Értettem is, meg nem is, és egyáltalán nem érdekelt a dolog. Miért ne hallgathatna valaki pld. Coltrane-t anélkül, hogy végigjárta volna a „jazz-iskolát”? Miért kell ilyen tudományosan megközelíteni a dolgot? Annál, akinek ez a szakmája, még megértem, az általánosban sem egyből a Tüskevárral, vagy a Winnetou-val kezdtük, hanem azzal, hogy: „a mama mos”. Tényleg nem árt, ha az ember ismeri a jazzt, kb. az előadóakat, kb. a stílusokat, az irányzatokat, de szerintem még erre sincs szükség. Olyan ez, mint a kaja: valami vagy ízlik, vagy nem. Attól, hogy valami sz* ízű akármiről elmondják, hogyan flambírozták, párolták, sütötték és kavargatták, még nem fogom lenyomni.

Attól, hogy elméletben tudom, miért volt nagy mondjuk X.Y. a jazzben, még nem biztos, hogy tetszeni fog. Akkor. Ott. Aztán később, másutt… Talán. (Így jártam pld. Marcus Millerrel, aki elsőre és másodikra és harmadikra túlságosan slágeresnek tűnt, de aztán jött egy olyan hangulat, amihez pont az ő muzsikája passzolt.) Vagyis az ember az „éltető elemeiben” (ennivaló, zene stb.) ne legyen sznob, mert úgy jár, mint az ügyvédnő: elkezdte az „alapoknál”, aztán ráunt, mert pld. a dixie nagyon nem jött be neki, túl harsány volt az ízlésének. Letett a jazzről, lemondott Coltrane-ről, és valami marha nagy fordulattal szegény Zámbó „Király” Jimmy rajongója lett. Én persze ebből is hasznot húztam: gyorsan megvettem tőle - jócskán áron alul - azokat a Coltrane CD-ket, amiket addig összegyűjtött. Volt pár db, jól jártam…

Eltelt néhány év, Coltrane mindig jelen volt az életemben. Vagy ő, vagy a felesége (Alice), vagy valamelyik jazzman, akivel együtt játszott; vagy: a vallás, amiben ő is hitt. Tavaly (2007) aztán kaptam egy fordítási munkát: Coltrane élete. (A könyv még tavaly megjelent, de ez itt nem a reklám helye.) Örültem, hogyne örültem volna, mert egyrészt van munka, másrészt meg Coltrane. Aztán elolvastam. Aztán elkezdtem fordítani. És kínlódtam, mint meztelen csiga a sóbányában, rohadt nehéz volt (képzelheted: egy amerikai zenetudós Coltrane-ről írta a doktori disszertációját, azt bővítette ki vagy a háromszorosára - na, ez lett a könyv). Kellett hozzá némi tapasztalat meg gyakorlat. Mielőtt nagyképűnek tartana valaki, egy példa: hogy a fenébe lehet normálisan, érthetően (mindenesetre érthetőbben, mint a ráérzésre operáló angol eredetiben) megfogalmazni azt a kis „futamocskát”, amit Coltrane a totális free-nél is free-bb jazzes korszakában (élete végén) csak úgy odapöttyintett?  Ez a bizonyos részlet kb. 15 másodperc, de - megnéztem! - másfél normál kottaoldal tele van hangjegyekkel.

Amikor hallgatod, olyan érzésed van, hogy hangok valahogy úgy mozognak, hogy elindulnak alulról függőlegesen fölfelé, de egy szűk kis spirál mentén haladnak, és közben forognak a saját tengelyük körül. (Erre vannak szakszavak, most már ismerem is őket, de nem ez a lényeg.) Szerencsém volt: pár évvel korábban lefordítottam 3-4 Dale Brown könyvet. Tudjátok, ezekben mennek az amerikai hősök, legyőzik a gonoszt, megmentik a világot stb. (US Army propaganda, némi actionnel fűszerezve.) Na most, ezek a hősök nem gyalog mennek, hanem repülőgépen száguldoznak. Bombázókon, vadászgépeken, mikor min. És ezek a gépek mozognak a levegőben, manővereznek, és mindez le van írva. Csűrés, csavarás, orsó, miegymás. Szóval, mindannak, amit Dale Brown gépeinek mozgatása során megtanultam, simán alkalmazni lehetett Coltrane muzsikájának leírásakor. (A könyvet természetesen szerkesztő és szaklektor is látta, ők is hozzátették a magukét, javítgattak is rendesen.)

Aki John Coltrane életrajzára kíváncsi, olvassa el a könyvet, vagy guglizza ki. Van ám irodalma a neten, rendesen. Címszavakban: szegény család, kamaszkorában beleszeret a szaxofonba, dolgozik, elvállal mindent, hogy zenélhessen és tanulhasson; kisebb fellépések, a seregben valamivel komolyabbak, aztán civilként egyre több koncert; drog, pia; Krsna-hit, tisztulás, csodálatos küldetéstudat.

„A célom az, hogy valóban vallásos életet éljek, és ezt kifejezzem a zenémben. Ha az ember átéli azt, amit játszik, akkor semmi probléma nem lehet, mert a zene is része a nagy egésznek. Muzsikusnak lenni nagy dolog. Nagyon, nagyon mélyre hatoló dolog. A zeném annak a spirituális kifejezése, ami vagyok - a hitem, a tudásom, a lényem… Amikor az ember kezdi felfedezni a zene lehetőségeit, arra vágyik, hogy valami igazán jót adjon az embereknek, hogy segítsen az emberiségnek a gondoktól való megszabadulásban. Azt hiszem, a zene jobbá változtathatja a világot, ezért, ha már képes vagyok rá, ezt akarom csinálni. Meg akarom mutatni az embereknek a szavakon túli zenei nyelv fenségét. A lelkükhöz akarok szólni.”

Rák. Halál. Gyönyörű hagyaték: a muzsika. Mindeközben a standardok játszásától, a háttérzenészként való közreműködéstől eljutott addig, hogy ő lett az aktuális együttesei központi alakja, és egyre szabadabb lett a muzsikája. Az, amit élete utolsó éveiben játszott, már annyira szabad volt, hogy… határtalan.

„Pokolba a szabályokkal, {az improvizáció során} az érzés az, ami számít. Az ember a szólójában amúgy is lejátssza a tizenkét hang mindegyikét.”

Egy triviális példát hozva: annyival volt szabadabb a szaxofonjátéka, mint amennyivel Hendrix szabadabban játszott például Paul McCartneynál. (Vagy bárki másnál, de ez most másik mese.) Ez a példa egyébként az érzésekre, a zenei mondanivalóra, a technikai tudásra, a lendületre, (kedvenc kifejezésemmel élve:) a belül lobogó tűzre is érvényes. Úgy is mondhatnám: a manapság szaxofonnal piszmogó, 30-40 éves zenészek olyanok, mint egy öngyújtó lángja, Coltrane viszont maga volt Zsana. (Az idősebbek emlékeznek rá, a fiatalabbak tanuljanak.)

Az elmúlt 15-20 év során sikerült összeszednem kb. másfél méternyi Coltrane CD-t. Van, hogy a pályafutása elején felvett anyagokat hallgatom; van, hogy az tetszik, amit pld. Miles Davisszel csinált (mondjuk a „So What” - keress rá a youtube-on, ha nem ismered); van úgy, hogy az 1960-as évek eleji dolgai tetszenek, és van, amikor a FREE muzsikáját imádom.

„Azt hiszem, a dal természetéből adódóan a zene minden egyes darabja az interpretáció egy bizonyos típusát követeli meg. Hagyni fogom, hogy ez irányítson; azt teszem, amit érzek, és amit a dal megkíván.”

Meglehetősen szakszerűtlenül kb. ennyi arcát látom, de természetesen több létezik. Mondjuk itt van az 1964-ben felvett, 1965 januárjában kiadott A Love Supreme című lemez, aminek egyik (párizsi) koncertverzióját szintén 1965-ben rögzítették; vagy itt van az ugyancsak 1965-ös, de már Antibes-ben felvett koncertváltozat, vagy egy későbbi verzió (vagy még ki tudja hány, én ezeket ismerem) - és mindegyik más. Az alapok a sorlemeznek nevezhető 1964-es stúdióalbumon érezhetők a legjobban, a párizsi koncertverzió lendületes és valami olyasmi, amit szimplán - és ismét csak szakszerűtlenül - „abszolút jazz”-nek szoktam nevezni; az antibes-i anyag viszont már nagyon free (bár még távol van mondjuk a The Olatunji Concert című lemez anyagának szabadságától). Ugyanaz, de mégis más.

Oké, a jazz azért jazz, mert ha más nem is, az imprók miatt semmit sem játszanak el kétszer ugyanúgy. Amiben nem így van, és jazzesen szól, az nem jazz, csak jazzes hangszerelésű pop. Mondjuk alapból az összes minden, amit smooth jazznek szokás nevezni. Érdekes ez is, de hamar rá lehet unni. Valahogy… Fantáziátlan. A valódi jazz és a smooth jazz között akkora a különbség, mint Blake vagy Dante versei, és egy thrash vagy death metal zenekar szövegei között.

Az A Love Supreme-mel Coltrane sok hallgató lelkéhez szólt. Az 1964. december 9-én felvett, és egy hónappal később kiadott anyag Coltrane legismertebb, legnagyobb sikerű albuma lett. Az Impulse albumai a jazz standardokhoz képes jól fogytak: mindegyikből elkelt körülbelül harmincezer példány, ám ebből a lemezből 1970-re már körülbelül félmillió darabot adtak el, azóta pedig még többet. Sokan a spritualitása miatt vették meg, nem feltétlenül azért, mert jazzrajongók voltak. San Franciscóban van egy egyház, amely az album köré építi a szertartásait, Coltrane-t pedig szentnek tekinti. Bár Coltrane fejében valószínűleg nem ez járt, szinte biztos, hogy komoly és fontos kijelentésnek szánta az albumot; ő maga írta az album kísérőszövegét, és a verset is, a belső borítóra kiválasztott magáról egy rajzot, a külsőre egy róla készült fotót. A fényképen, amely az első és a hátsó borítóoldalra is rákerült, komolynak és elgondolkodónak tűnik; elfordul a kamerától.
A zenét gondosan, pontos terv szerint komponálták meg. Az A Love Supreme négy szekciója - „Acknowledgement”, „Resolution” „Pursuance” és „Psalm” - mintha egy zarándok útjának állomása lenne, melynek során a zarándok felismeri az istent, elindul, hogy megtalálja, keresi, és végül dalban örvend annak, amit sikerült elérnie. A szvit négy része tökéletes ívet alkot. Az első rész bevezetésként funkcionál; a feszültség a második részben növekszik, és a harmadikban - a leggyorsabb részben - éri el a tetőpontját. Az utolsó részt hosszú basszusszóló vezeti be; ez egy nyugodt utójáték. A keretet alkotó elő- és utójáték nem csupán hangulatban, de formailag is különbözik a középső részektől. A két középső részben van akkordprogresszió és kórusstruktúra (a második részben huszonnégy ütem, a harmadikban tizenkettes blues). Az első és a negyedik rész nyugodtabb, magyarázóbb jellegű, lezáratlan, itt nincsenek rejtőzködő akkordprogressziók.

Egy csendes, szerény ember zenei és spirituális aspirációinak határozott kifejezése.
Olyan zene, amit hiba nem megismerni.

Az együttes tagjai:
John Coltrane - tenor szaxofon
McCoy Tyner - zongora
Jimmy Garrison - bőgő
Elvin Jones - dob
Archie Shepp - tenor saxofon (csak a 12 és 13 számban)
Art Davis - bőgő (csak a 12 és 13 számban)

A lemezen elhangzó számok listája:
CD1
1. Acknowledgement
2. Resolution
3. Pursuance
4. Psalm

CD2 (Párizsi koncert)
Introduction
Acknowledgement
Resolution
Pursuance
Psalm
Resolution (alternatív verzió)
Resolution (breakdown)
Acknowledgement (1. alternatív verzió)
Acknowledgement (2. alternatív verzió)

Diszkográfia:
Coltrane (1957)
Traneing In (1957)
Blue Train (1957)
Soultrane (1958)
Giant Steps (1960)
Lush Life (1960)
Coltrane Jazz (1961)
My Favorite Things (1961)
Africa/Brass (1961)
Olé Coltrane (1961)
Live! at the Village Vanguard (1961) koncert
Coltrane (1962)
Duke Ellington & John Coltrane (1962)
Ballads (1962)
John Coltrane and Johnny Hartman (1963)
Impressions (1963)
Live at Birdland (1964)
Crescent (1964)
A Love Supreme (1965)
The John Coltrane Quartet Plays (1965)
Ascension (1965)
New Thing at Newport (1965)
Kulu Sé Mama (1965)
Meditations (1966)
Live At The Village Vanguard Again! (1966)
Expression (1967)
The Olatunji Concert (2001) koncert

(A dőltbetűvel írt szövegrészek az említett Coltrane életrajzból, az idézetek John Coltrane-től származnak.)