Főkép

Ugyan a részletek és körülmények a homályba vesztek, a mai napig megmaradt bennem, amikor az egyik zenecsatornán (valószínűleg egyenesen az MTV-n) nyilatkozva az Evanescence egyik alapító tagja (talán épp az azóta távozott Ben Moody) kifejtette, mennyire váratlanul érte őket a hirtelen jött siker. Ha már akkor ismerem a csapat előéletét, ideológiailag engem is meglepett volna pálfordulásuk, hogy egy keresztény zenekarból hirtelen gótikus rock banda lesz: a rajongók egy csapásra villázni kezdenek a koncerteken – és a többi hasonló megnyilvánulás. Engem viszont csak a zene érdekelt, azt pedig elképesztőnek találtam. És ha a dal nem is (bár az első lemezhez azóta sem sikerült hozzájutnom), az elrejtett üzenet mégis, mindenképp ugyanaz maradt. Legalábbis a Fallen, az első nagy kiadónál megjelentetett album erejéig.

Az Evanescence titka talán az, hogy bár a modernség jegyében átvette (megtartotta tán) a nu-metalra jellemző, rekedtes, reszelős gitárhangzást és a jószerével minimalista riffeket, ám – jóllehet a billentyűknél is felfedezhető némi technicizált, nyomokban indusztriális beütés –, a kemény alapok felett-mellett már-már schuberti szépségű zongora és ének szólal meg. Különösen Amy Lee telt, nőies hangja ragadott meg (ahogy, gondolom, másokat is), főként a szaggatott, gyorsan lüktető gitárt ellenpontozó elnyújtottabb hangoknak és nagy ívű dallamvezetésnek köszönhetően. Így a csapat dalai ugyanúgy megszokottnak hatnak a durvább és bárdolatlanabb MTV-klipeken nevelkedett amerikai közönségnek, mint a tradicionálisan (ám egyre kevésbé) kifinomultabb európai fülnek.

Az albumot nyitó négy, videoklipen is megörökített szám kétségtelenül egytől egyig telitalálat. A „Going Under” alapjaiban nu-metalos, monotonon zakatoló verzéjét himnikus refrénnel váltó szerkezetében már a gitárszólócska beékelése mutatja, hogy többről van itt szó egyszerű sémakövetésnél. Amyéhez foghatóan képzett és szép hanggal viszont legfeljebb Mike Patton énekelt eddig nem szimfonikus fémműfajban. A „Bring Me To Life” már-már klasszikusan antifonikus, egybeúsztatott férfi-nő felelgetése egészen zseniális. Nem csoda hogy pillanatok alatt meghódította az egész világot, ahogy az sem csoda, hogy az „Everybody’s Fool”-ból, e tanító szövegű, mély értelmű, tökéletesen eltalált dalból ugyancsak hatásos klip készült.

Az album egyik legszívhezszólóbb dala a szimfonikus kísérettől éteri magasságokba emelt „My Immortal”, melynek metálosabb zenekari változatát tizenkettedik számként megtalálni a későbbi kiadásokon. (Annak idején a Faith No More „Easy”-jéről maradtam le rajongói túlbuzgóságomban, és szerintem a Fallen szintén kizárólag a kliphez készült verzióval együtt teljes igazán.) A „Haunted” középtempójú, tipikus gótikus rock nóta – akár azt is mondhatnám, a csapat valódi hangja, különösen az immár ténylegesnek tekinthető gitárszólóval. A „Tourniquet”-ből szünet nélkül átúszó „Imaginary” ékes példája a csak lassan megszerethető daloknak. Eleinte semmi különösen nem fedeztem fel benne, majd egyre jobban hozzám nőtt, mígnem teljesen beleszerettem.

Épp, mint a másik lassú nóta, a „Hello” csodás dallamába, jóllehet ez esetben már első meghallgatáskor ellenállhatatlan vonzalmat éreztem, ám még nem taglózott le mindenestől a dal többszöri találkozás során kiteljesedő szépsége. Mindkét szám olyan valahogy, mint a finom, művelt nemes kisasszony, aki bár első látásra nem kavarja fel olyannyira a férfiszíveket, mint mondjuk egy Playboy-nyuszi, alaposabb ismeretség után lehetetlen elszakadni tőle. Az albummal még csak ismerkedők akár úgy is érezhetik, hogy a „Hello”-t közrevevő két szám alatt kicsit mintha leülne a lemez, ám minél jobban belemélyedünk az egészbe, annál szerethetőbbnek találunk majd minden számot. A tizenegy dal közé a végére, egyedüli hamisítatlan szimfonikus metál darabként felkerült „Whisper” azonban akkorát üt (különösen a záró kórustémájával), hogy azt napokig nem lehet kiheverni.

Szeretném azt írni, hogy a Fallen minden idők legremekebb bemutatkozó lemeze, de sajnos ez így nem igaz, hiszen az Origin három évvel megelőzte azt, ráadásul a fenomenális debütáló korongokat is sokáig – ha nem is a végtelenségig – sorolhatnám. Maradjunk annyiban, hogy egy rendkívüli kis csapat (tulajdonképp hárman alkották meg a számokat) kitörölhetetlen kézjegye.

Az együttes tagjai:
Amy Lee – ének
Ben Moody – gitár, programozás, törzsi ütőhangszerek
David Hodges – zongora, billentyűs hangszerek
Francesco DiCosmo – basszusgitár
John Freese – dob

Közreműködők:
Millennium Choir, Los Angeles (3, 5, 7, 11)
Paul McCoy – ének (2)

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Going Under
2. Bring Me To Life
3. Everybody’s Fool
4. My Immortal
5. Haunted
6. Tourniquet
7. Imaginary
8. Taking Over Me
9. Hello
10. My Last Breath
11. Whisper

Diszkográfia:
Origin (2000)
Fallen (2003)
Anywhere But Home (2004)
The Open Door (2006)
Evanescence (2011)