Főkép Ha adott egy enyhén szólva is óriási sikerű első lemez, amelyet egy szintén korrekt, de az első szintjét megugrani nem képes második lemez követ, abban az esetben mindig elgondolkodtató a helyzet: a zenekar vajon mivel rukkol elő harmadik nekifutásra? Visszakanyarodik a sikeresebb album zenei világához, vagy kitart az elképzelései mellett és a közvetlen előd által megkezdett úton halad tovább? Talán az Evanescence tagjaiban is megfogalmazódhatott ez a kérdés…
 
A hihetetlen sikereket elérő első lemeznek (Fallen) köszönhetően a banda egy csapásra világsztárrá vált. A számos sláger és a több mint 15 millió eladott példány nem lehet a véletlen műve. Ez volt a zenekar első nagykiadós bemutatkozása, s az albummal körbeturnézták a világot, de a turné közben történt némi probléma: az énekesnő, Amy Lee mellett a zenekar másik fő kreatív agyának és dalszerzőjének számító gitáros, Ben Moody kilépett. Így a második lemezt, a 2006-os The Open Doort Lee kisasszony már egy új társsal, a Cold zenekar egykori gitárosával, Terry Balsamóval készítette.
 
A The Open Door fogadtatása nem volt olyan egyértelműen pozitív mint az elődjéé, ellenkezőleg, igencsak megoszlottak róla a vélemények. Sokak szerint a vegyes fogadtatás és a „szerényebb” eladott példányszám (amely még így is több mint 6 milliót jelentett) annak köszönhető, hogy Amy nem tud igazán jó és karakteres dalokat írni Moody nélkül. Hogy őszinte legyek, én sem találtam magamnak olyan kapaszkodókat ezen a lemezen, mint a bemutatkozásukon. Persze ezen az albumon is voltak remek dalok, a klipesítettek mindenképp, de az album egészét nem éreztem annyira erősnek.
 
A zenekar a híveit igencsak megváratva rukkolt most elő a harmadik lemezzel, amely szimplán a banda nevét viseli, s amelyről a dalszövegeket tekintve nagy általánosságban elmondható, hogy a szerelembe esés és a szabadság kérdését, valamint a környezet, az élővilág és az óceánok témakörét járják körbe.
 
A feszes dobtémával induló, első kislemezes „What You Want” rögtön meggyőzheti az esetleges kétkedőket, hogy Amy Lee-ék nem felejtettek el dalokat írni. A szám a legszebb időket idézi.
 

 
A „Made Of Stone”-nál viszont kicsit megijedtem, mert a dal kissé semmitmondó lett. Persze harapnak a gitárok, jók a dallamok, de a minden bizonnyal szárnyalónak szánt refrén nem ér el annyira, mint vártam volna. Még szerencse, hogy a zenészek a „The Change”-gel mosolyt csalnak az arcomra, és a kisebb kételyem máris tovaszáll.
 
A második kislemeznek szánt „My Heart Is Broken”-nél, illetve az abban hallható zongorás résznél érzek némi Meat Loaf-hatást – bármennyire is furának tűnhet ez elsőre. Ennek a számnak akár az ikertestvére is lehetne az „Erase This”, amely egyébként nagyon szimpatikus dal, azzal a különbséggel, hogy ez egy fokkal keményebb, de az említett „Fasírt-párhuzam” itt különösen erősnek bizonyul (és mivel erről az eszmefuttatásról olvastam az album egy másik ismertetőjében is, megnyugodtam, hogy nem ment el teljesen az eszem). E két szám között helyezkedik el az ötletes dobtémával és súlyos gitárral induló „The Other Side”, amelynek bólogatós refrénje egyből belopta magát a szívembe.
 
A „Lost In Paradise” zongorás balladának indul, majd megérkezik a zenekar is, és egy igen emelkedett, szívbemarkoló dal lesz belőle. A koncerteken biztosan számítani lehet majd az öngyújtókkal történő begyakorolt hadonászásra.
 
A sejtelmesen induló „Sick” ugyanakkor nem tartozik a legerősebb dalok közé, halad ugyan előrefelé, de mintha nem jutna sehova. Korrekt ének és hangszerelés jellemzi a dalt, de az a plusz, ami emlékezetessé tehetné, hiányzik belőle. Az „End Of The Dream” azonban már eggyel jobb szerzemény.
 
A standard kiadást záró három dal pedig a személyes kedvencem lett. Az „Oceans”-nek olyan refrénje van, ami egyből ragad, és elismerő bólogatást érdemel. A „Never Go Back” talán a zenekar történetének legmetálosabb dala lett. A szám kőkemény gitártémával kezdődik, majd gyors tempóra vált, a verzék alatt végig röfög a basszusgitár, a refrén pedig hatalmas. Mindebből egy egészen kiváló dal áll össze, majda szám vége finoman átfolyik a „Swimming Home”-ba, ami végképp hátborzongató lett. Nagy általánosságban nem szívelem az efféle elvont, „alternatívkodó” számokat, de ez a dal Amy Lee gyönyörű énekével, a zongorával és a vastagon megtámogatott elektronikai zajokkal valamiért rabul ejtett. Szenvedélyes, és Amy hihetetlen hatásosan énekel benne. Klipet neki!
 
A bővített kiadás bónuszdalaival sincsen semmi probléma: a málházós „New Way To Bleed”, a szélvészgyors, már-már speedes tempójú „Say You Will”, az óriási refrénnel büszkélkedő „Disappear”, valamint a lassú, nyugis „Secret Door” mind-mind remek szerzemények, és még a „What You Want” fura remixe is elmegy szódával. Ez tehát azon ritka esetek egyike, amikor valóban megéri beruházni a deluxe editionre.
 
Úgy tűnik, hogy a banda iránti bizalom töretlen, és nem csak én tartom jó lemeznek ezt az újat, hiszen Amerikában több mint százezer példány talált belőle gazdára az első héten, s az album ezzel el is foglalta az összesített lemezeladási lista élét.
 
Összegzés
Bár nem mondanám, hogy üresjáratoktól mentes, tökéletes mestermű lett az Evanescence, amely mérföldkőnek számít a mai rockzenében, ezt az albumot mégis mindenképp jobbnak találom, mint az előző lemezt. Ezért hogyha valakinek elment volna a kedve a bandától az előző album miatt, annak jó hírem van: most újra a fülünknek kedves kiadvánnyal örvendeztetett meg minket a zenekar.
 
Az együttes tagjai:
Amy Lee – ének, billentyűs hangszerek, hárfa
Terry Balsamo – gitár
Tim McCord – basszusgitár
Troy McLawhorn – ritmusgitár
Will Hunt – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. What You Want
2. Made of Stone
3. The Change
4. My Heart is Broken
5. The Other Side
6. Erase This
7. Lost in Paradise
8. Sick
9. End of the Dream
10. Oceans
11. Never Go Back
12. Swimming Home
13. New Way to Bleed (bónusz)
14. Say You Will (bónusz)
15. Disappear (bónusz)
16. Secret Door (bónusz)
17. What You Want (Elder Jepson Remix) (bónusz)
 
Diszkográfia:
Origin (2000)
Fallen (2003)
Anywhere But Home (2004) koncert DVD
The Open Door (2006)
Evanescence (2011)