Paradise Lost: One Second (CD)

A brit Paradise Lost egyike azon együttesnek, akik felelőssé tehetők a gótikus doom metal irányzat létrejöttéért. Korai albumaik saját idejükben még alapműnek és stílusteremtőnek számítottak. Aztán ahogy a death metalos mellékízt fokozatosan dallamokra cserélték és látták, hogy ez jó, a folyamatos kísérletezgetések felgyorsultak, méghozzá olyannyira, hogy az Icon óta nem készült két egyforma stílusú dalgyűjteményük.

Jelen ajánló tárgya volt saját korában a legmerészebb váltás, amit a zenekar addig meglépett és amellyel leginkább meglepte és megosztotta rajongóit. A kiválóan sikerült Draconian Times után, amely talán a legnagyobb sikert hozta az együttesnek, és karrierjük csúcspontjára juttatta őket, egy merőben más zenei világot mutatnak be ezen a lemezen, ezzel mintegy figyelmen kívül hagyva a velük szemben támasztott elvárásokat. A bátor lépést sokan nem támogatták - és akkor még szépen fogalmaztam. Holott ez a lemez jó. Való igaz, hogy a kivitelezés sokat változott, de a már ismert és megszeretett „Paradise Lost-hangulat” a régi, ami egyébként az összes lemezükön megjelenik.

Szerintem egyébként igenis logikus lépés egy nem mainstream stílust preferáló együttes esetében, hogy megpróbál nyitni nagyobb közönség felé, ha már sikerült egy olyan lemezt letenniük az asztalra, amivel megnyerték maguknak azt a réteget, aki a keményebb vonal mellett áll. Miért ne állíthatnának maguk mögé még néhány embert, akik más stílust szeretnek? Nézzük olyan szemszögből, hogy azért a folyamatos változás, mert mindent elmondtak az egyes lemezeiken, amit akkor ki tudtak hozni adott hangzásokból és dalokból és máris zseniként tekinthetünk rájuk!
Legalábbis én sosem azt kerestem egy Paradise Lost lemezben, hogy mennyire metal, mivel itt csak a hangulat számít, amit magából áraszt, s hogy hogyan teszi, az majdhogynem mellékes. Talán ezért van az, hogy nemigen tudnak nekem csalódást okozni (ez alól kivétel legutolsó albumuk, amit – kissé felületes próbálkozásaim alapján – személy szerint üresnek találtam a többihez képest, de azért még próbálkozom vele alkalomadtán).

Szóval ott tartunk, hogy Draconian Times: sikerek világszerte, banda a csúcson. Kis szünet után aztán jön a következő mű, a szóviccként is értelmezhető címmel (One Second) és a megváltoztatott fizimiskákkal a zenekari fotókon, valamint az eleve gyanús borítóképpel. A lemezbe belehallgatva pedig elsőre valóban csak annyi jön le, hogy ez bizony még távolról sem az előző lemez folytatása, sokkal inkább valami Depeche Mode utánérzés. Visszaszorultak a metalos gitárok, az ízes gitárszólók, a karcos énekhang, de van helyettük sampler, effektezés, közérthetőbb és dallamosabb ének, egyszerűbb dalszerkezet. A különböző gépi effektek, különleges hangok is nagyrészt el vannak találva és illenek a zenébe, afféle modern hatást kölcsönöznek a daloknak.

Még régebben olvastam, hogy a dobokat is talán részletekben vették fel, vagyis néhány rövidebb rész ismétlésével született meg a végeredmény. Bár ezt már kis túlzásnak tartom, a steril hangzáson keresztül átjön, hogy nyitottak voltak minden újdonságra: bátran és szabadon próbálkoztak, amivel csak akartak. A lemezt hallgatva rögtön feltűnik, hogy ezek a dalok populárisabbak, fogósabbak a korábbiaknál. Az a tipikus hangulat és sötét atmoszféra azonban nem veszett el, ami eddig is uralta a zenét, csak könnyebben fogyasztható a végeredmény, így nem kell sok hallgatás neki, hogy megragadjon.

A nyitó „One Second” és az azt követő „Say Just Words” még nem viseli magán annyira az újítás jeleit, itt még csak az tűnik fel, hogy Nick Holmes megtanult énekelni, hangja sokkal árnyaltabb, tisztább, és a zene is eltávolodott leheletnyit a metaltól, egyfajta dark rock irányba. A „Lydia” és a „Mercy” már erős Depeche Mode-os párhuzamokat vonultat fel, de azért annál sokkal élőbb a „valós hangszerek” miatt és azért rá lehet ismerni a bandára. Hasonló a helyzet a „This Cold Life” és a benyugtatózott „Take Me Down” esetében is. A metalosabb vonalat továbbá a „Soul Courageous”, a „Blood of Another” és a „Sane” képviseli. Ezek igen jól sikerült darabok, intenzívek, monumentalitásak és megközelítik a lemezelőd szintjét. Külön kedvencem ezek közül a „Sane”, ami a régi Lostot idézi, és kellően nagy ívű refrénnel rendelkezik. Egyszerűen csodálatos.

De az elvontabb dalok sem maradnak el ezektől, így a sötét zenére hangolt (és kellően nyitott) elmét ugyanúgy el tudja bűvölni például a „Mercy” szívszaggató refrénjével, a „This Cold Life” cinikusan monumentális befejezésével és így tovább.

Alapvetően nincs semmi baj ezzel a lemezzel, sőt, talán ez az utolsó perfekt Paradise Lost lemez eddig. Ezt azért mondom, mert az ezt követő korongokon bizony vannak gyenge pontok, egy-két kevésbé sikerült track formájában. Ezzel most nem akarom meghazudtolni azt, amit fentebb írtam, vagyis ettől én még azokat a lemezeket is szeretem, csak talán nem teljességükben. És talán nem is azok a lemezek rosszabbak, hanem ez sikerült jobban.

Az együttes tagjai:
Nick Holmes - ének
Gregor Mackintosh - szólógitár
Aaron Aedy - ritmusgitár
Steve Edmonson - basszusguitár
Lee Morris – dob

Közreműködő:
Stephan Brisland-Ferner – hegedű és más vonós hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. One Second
2. Say Just Words
3. Lydia
4. Mercy
5. Soul Courageous
6. Another Day
7. The Sufferer
8. This Cold Life
9. Blood of Another
10. Disappear
11. Sane
12. Take Me Down

Diszkográfia:
Lost Paradise (1990)
Gothic (1991)
Shades of God (1992)
Icon (1993)
Draconian Times (1995)
One Second (1997)
Host (1999)
Believe in Nothing (2001)
Symbol of Life (2002)
Paradise Lost (2005)
In Requiem (2007)
Over The Madness (2007) DVD
The Anatomy of Melancholy (2008) DVD
Faith Divides Us - Death Unites Us (2009)
Draconian Times MMXI (2011) DVD
Tragic Idol (2012)