Főkép

Már az előző albumnál (Icon – 1993) éreztem, hogy igen, ez a banda nem csak friss lendülettel hasítja a nemzetközi zeneipar langyos tengerét, de éhes cápára emlékeztető energikussággal száguldanak el a kiöregedett „planktonevő” sztárbandák mellett.

Aztán eljött a drákói szigor ideje, ami nem csupán metálos hangokkal jelezte érkezését, hanem némileg új – meglátásom szerint mindenképpen hasznos – utakra is terelte ezt az 1988-ban, az angliai Halifaxban alapított zenekart. A korai időket kedvelők persze annyira nem lelkesedtek a doom háttérbe szorulása miatt, no meg voltak, akik a „tiszta” énekhangtól is berzenkedtek.

Ők valószínűsíthetően csak másodszori alkalomra vették észre a komor, gótikusba hajló hangulatot, ami némi melankóliát árasztva tompította a gyorsabb és fémesebb számok dinamizmusát. A lemez egészére jellemző fajsúlyosság azonban már első hallásra is „átjön”. Ez az egységesség azért is meglepő, mivel egyébként az egyes szerzemények önálló egyéniséggel rendelkeznek, mind a tempót, mind a dallamszerkezetet tekintve.

A hallgató beleborzong abba a fejlődésbe, amit az énekes, Nick Holmes produkált két év alatt, ekkor már csak az igazán fanatikusok hasonlították Hetfield orgánumához – pedig ez még felületes hallgatás alapján is nevetséges állítás. Ez kérem egy férfiasan telt, érzelemdús, ha szükséges akkor erőteljes hang, ami fantasztikusan illik ehhez a komor muzsikához és a tinglitangli szerelmes popdalocskák szövegeinél jóval érettebb mondanivalóhoz. Gondolok itt az „I See Your Face” soraira…

Aztán ott van a Gregor Mackintosh gitárjátéka, no meg komponista tevékenysége. Gyakorlatilag a szememben zenei eltévelyedésként elkönyvelt időszakot leszámítva (három-négy későbbi album tartozik ide) annyira jellegzetes muzsikát ír, hogy első hallásra felismerhető: ez Paradise Lost produktum. Hol lassúdad, nagyívű dallamokkal tűzdelt (Hands of Reason), máskor középtempós erődemonstráció (The Last Time), vagy jóval gyorsabb hangvételű (Once Solemn).

Hogy is mondta annak idején? „Ez a lemez nagyon zenei. Talán a legnagyobb különbség az összes korábbi lemezünk és a Draconian Times között, hogy az új anyag sokkal változatosabb, izgalmasabb. Minden dal különbözik a többitől, de mégis van egy meghatározó hangulata a lemeznek.”

Örömmel értek egyet vele.

Ez az év dobosváltást is jelentett a bandában, bár ez annyira még nem érződik a felvételeken, mivel Lee Morris a zene elkészülte után csatlakozott. Ezért csak a „Yearn for Change” dobolásán érezni, itt is pozitív változás várható a jövőben.

Említést érdemel még a CD-hez csomagolt füzet grafikája, ami a rájuk jellemző művészi vonalat viszi tovább. Mind az egybemosódó színek, mind pedig grafikák megragadják a tekintetet, mélyebb, elrejtett titkok kutatására ösztönözve…

A rajongók manapság is úgy érezik, ez a legjobb Paradise Lost album, ezt bizonyítják az eladási adatok, no meg az a tény, hogy azóta mindent ehhez mérnek. Zsenialitása első hallásra is érezhető, erre a két évvel később megjelent One Second már nem volt képes (kivált metálos szemmel nézve), az csak pár lejátszás után fedte fel értékeit.

Az együttes tagjai:
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh – szóló- és akusztikus gitár
Aaron Aedy – ritmusgitár
Steve Edmonson – basszusguitár
Lee Morris – dob

Közreműködő:
Andrew Holdsworth – billentyűs hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Enchantment
2. Hallowed Land
3. The Last Time
4. Forever Failure
5. Once Solemn
6. Shadowkings
7. Elusive Cure
8. Yearn for Change
9. Shades of God
10. Hands of Reason
11. I See Your Face
12. Jaded

Diszkográfia:
Lost Paradise (1990)
Gothic (1991)
Shades of God (1992)
Icon (1993)
Draconian Times (1995)
One Second (1997)
Host (1999)
Believe in Nothing (2001)
Symbol of Life (2002)
Paradise Lost (2005)
In Requiem (2007)
Over The Madness (2007) DVD
The Anatomy of Melancholy (2008) DVD
Faith Divides Us - Death Unites Us (2009)
Draconian Times MMXI (2011) DVD
Tragic Idol (2012)