Főkép

Azért is szeretem az olyan tematikus kiadókat mint a skandináv irodalomra specializálódó Polárt, mert az általuk megjelentetett, többnyire idehaza totálisan ismeretlen szerzőikkel rendre képesek bebizonyítani, hogy milyen tágas és mennyire sokoldalú is az irodalom, és így persze gyakran előállnak egy–egy olyan szerzővel, aki igazán különleges és máshol nem látott nézőponttal gazdagítja az irodalmat. Pontosan ilyen a most bemutatandó könyv írója, Mikko Rimminen is, akit egyébként az egyik leglefordíthatatlanabb finn szerzőnek tartanak. Tegyük hozzá: jogosan. Ezért is külön le a kalappal a szöveget magyarra ültető Jankó Szép Yvette előtt.

 

A Bolondóra énelbeszélője, a középkorú és magányos Irma ugyanis egy roppant különös figura, akinek problémáiban semmi különös és semmi egyedi nincs (az ötvenes nő mindössze fel akarja dobni szürke napjait, és társaságra vágyik; bárkiére), de amit és ahogyan tesz ennek érdekében, na meg ahogy ezt szózuhatag formájában az olvasói nyakába önti, az a nem mindennapi.

 

„Eltelt néhány piskótaszínű őszi nap, és közben nemigen futotta másra, mint pár pelyhedző kis gondolatra. Biztosan így telnek a napjai a boldog embereknek, gondoltam, vagy az elégedettek napjai legalábbis, vagy a hétköznapi, normális, átlagonfelülnemreménykedőké, tudom is én. Azoké, akik úgy érzik, valamiért van értelme az életüknek."

 

„Már nyílt is az ajtó nagy zárcsörgetve, majd hallani lehetett, ahogy érezhetően ingerülten előbb vállfára suttyantanak valamilyen ruhadarabot, aztán fel a fogasra. Nekem pedig, akármennyire szerettem volna egyszerűen csak elmerülni az ablakból odalátszó, hirtelenjében hatalmas biztonságot sugárzó, közönséges erdeifenyő látványában, előbb-utóbb muszáj volt szembenéznem a valósággal, és a konyhába toppanóval. A bőrömön éreztem az erőteljes auráját, valósággal sütötte a hátamat, a nyakamat, mintha kísértet suhant volna be az ajtón.”

 

Antihősnőnk szinte in medias res-ben kezd bele egyre gyorsuló és egyre őrültebbé váló történetébe, melynek során bár mindig jót akar, ám néha mindez többször balul üt ki, például akkor, amikor magát közvéleménykutatónak álcázva próbál bejutni vadidegen emberekhez, hogy kifaggathassa őket szokásaikról, és ezáltal, ha ideig-óráig is, de elűzze magányát. Aztán ahogy az az ilyen műveknél lenni szokott, az egyik rossz döntést egy még rosszabbal próbálja korrigálni...

 

Rimminen bő háromszázoldalas műve tényleg egy nem mindennapi olvasmány, amelyet elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik szeretik, ha egy regény tele van utánozhatatlan nyelvjátékokkal és nyelvi leleménnyel („tömegközmekegési jószágok”, „beidegbezetegződésképpen” és hasonlók), na meg azoknak, akik imádják a pörgős, kissé elborult olvasmányokat. Nekik minden bizonnyal tetszeni fog a Bolondóra.